Sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. Bár a Földnek ezen a részén ez nem volt annyira különleges pillanat. Most azonban mégis ezek a hópihék kicsit másmilyennek tűntek. Szebbek, fehérebbek és talán kitartóbbak is voltak. A havazás pedig egyre erősödött, mintha nem is akart volna véget érni. A csontig hatoló hidegben pedig a hópelyhek szépen lassan egymásra rakódtak egy-egy forró és szinte egybeolvadó ölelésbe azért, hogy soha többé ne engedjék el egymást.

 Hetekig, talán hónapokig is eshetett. Ezt senki nem tudta. Honnan is tudhatnák, hiszen nincsen itt senki, aki végignézhette volna ezt a csodálatos születést. Nem voltak emberek, csak a néma csönd, amit csupán a szél fütyülése tört meg. A hópelyhek tánca pedig a kezdeti apró táncparkettről már egy bálterembe lépett. A hópihék újabb és újabb rétegben kapaszkodtak egymásba. A fagyos, hófehér képződmény pedig egyre csak dagadt és dagadt. Szorosan kapcsolódva a szárazföldhöz, ahol még soha nem járt senki.

Persze a világ más részein nem volt minden ilyen csendes. Egy sokkal melegebb helyen az emberek már fejlődésnek indultak. Sőt tündököltek is, de a fény és a csillogás mellett háború és vérengzés töltötte be a levegőt. Ezt persze az egyre nagyobbá váló zord képződmény nem tudta. Néha egy egy madár telepedett meg a mind jobban a víz fölé nyúló gerincén. Velük néha váltott néhány szót. Vagy épp csak hallgatta, ahogyan cseverésznek a szirten ülve. Így tudta meg azt is, hogy léteznek melegebb vizek. Sőt léteznek szárazföldek is, ahol nem minden hófehér. Hiszen léteznek színek is. Ebben a színes világban pedig most épp egy Tutanhamon nevezetű ember a legkülönlegesebb. A keze alatt furcsa háromszögletű építmények nőnek ki a földből. Bár – ahogy elnézi – ő nem háromszögletű, talán inkább téglatesthez hasonlít. Mégis úgy vélte, sokkal hatalmasabb lehet, mint azok az épületek a szárazföldön.

Az évek múlásával még tovább nőtt. Felcseperedett. A hó pedig továbbra is esett. Néha ugyan a hópihéket már eső váltotta fel. A víz azonban, amint jéghideg testéhez ért azonnal megfagyott. A benne lévő hópelyheket tovább szorítva egymáshoz. Egy idő után már esélyük sem volt elválni, de nem is akarták elhagyni egymást. A több milliónyi hópihe végre megalkotta a csodát. Évezredekbe telt, de elkészült. A nagy fehér tömeg úgy képzelte, annyi pici részből állhat, mint ahány fényes csillag lehet a feje fölött azután, hogy a nap rövid útja után lebukik az égen. Úgy érezte, ő testesíti meg a földön az eget. Hiszen valahol a történelem része, csak ne lenne minden annyira csendes. Ő pedig az elmúlt időszak várakozásai után már útnak indulna. Hiszen a madaraktól hallotta, hogy milyen szép a világ.

Tudta, ha elindul, az a vesztét okozza majd. Ő ide született, itt tud életben maradni. A hideg tartja életben, de neki mennie kell. Fel kell végre nőnie és megnéznie a világ többi részét is. Óvatosan, hosszú hetek alatt milliméterről milliméterre közelítette meg a lábánál levő óriási vizet. Több ezerszer látta már, ahogyan a tenger hol magasabbra kúszik a lábszárán, hol pedig szinte még a talpát sem éri el. Naponta kétszer is megfigyelte ezt a furcsa jelenséget. Nem tudta mi okozza a víz visszahúzódását, majd feljebb emelkedését, de reményt látott a folyamatban. Ha eléggé le tud csúszni a szárazföld szélén, akkor a víz egy idő után alá tudja mosni annyira, hogy végleg elszakadjon a szülőföldjétől.

A víz pedig tette a dolgát. A fagyos hótömeg pedig várt. Ideje volt és persze türelme is. Tudta, hogy előbb utóbb eléri a célját. A következő években egyre közelebb került a víztömeghez, amibe már olyan nagyon szeretett volna belemerülni. Egy pici még azonban hiányzott. A világ csodáiról továbbra is a madaraktól hallott csupán, de egyre izgatottabbá vált. Mindenképpen látni akarta az élet más formáit is. Az embereket, akikről annyi mindent hallott már. A madarak szerint hatalmas vastömegeket építenek, ami ráadásul úszik is a vízen. Milyen érdekes lehet? – gondolta. Több száz évvel ezelőtt egészen másról meséltek neki még az állatok. Ezek szerint nemcsak ő érte el a felnőtt kort, hanem az emberiség is. Tutanhamon már rég feledésbe merült. Az emberek vonatokon utaznak, vasfegyvereik vannak, égig érő házakat építenek és persze hajókat – ha jól hallotta.

Hajó! Még kimondani is milyen szépen hangzik. Egyszer feltétlenül szeretne látni egyet, hiszen itt még valóban csak a madarak járnak. Ide miért nem jutott el még senki? Miért nem kíváncsiak az ő csodájára is? Hiszen évezredek óta azért nőtt és fejlődött, hogy megmutathassa mindenkinek a jégvilág legszebb képződményét. Ahogyan hallotta, a világ más részein nem is létezik olyan hatalmas tömb, mint amilyen ő maga. Itt viszont északon szinte minden egy összefüggő hótömeg. Amerre a szem ellát minden fehér. Hát lehet ennél szebb dolog a földön?

Egyre jobban érezte, hogy már nincs sok hátra. Csupán még egy pici hiányzik és végre elérheti a tengert. Úgy gondolta, itt az idő. Eleget várt már. Egy hatalmasat nyújtózott, majd recsegve ropogva óriási robajjal belezuhant az alatta elterülő kékségbe. Azonnal érezte a melegséget. Nyakig elmerült a vízben, csupán egy pici része látszott ki a habok közül. Testének nagy része a víz alatt volt. A lágy tengervíz gyengéden simogatta, de érezte azt is, hogy szinte azonnal fogyni kezd. Bár a víz fagyosnak számított, neki melege volt. A szárazföldön sokkal jobban érezte a hideget. Most azonban már nem számít semmi, csak, hogy végre láthassa a világot.

Visszanézett a többiekre, akik a szárazföld fogságában voltak. Rájuk mosolygott és nagyon lassan, de elindult a nyílt víz felé.

Először nem is tudta merre induljon. A testén érezte az áramlatokat, de olyan nagy tömeget képviselt, hogy szinte egy helyben mozgott csupán. Szerencsére újra megérkeztek a barátai. Az egyik szirtjére ültek és boldogan üdvözölték a most már vízen úszó hegyet.

– Merre induljak? – kérdezte tőlük tanácstalanul

– A déli rokonaink mesélték, hogy nemrég újra dolgozni kezdtek egy hatalmas vastömegen. Azt mondják a világ legnagyobb hajója lesz ha elkészül. Azt biztosan érdemes lenne megnézni nem gondolod?

A jégtömeg fellelkesült. Hiszen ez volt minden vágya, hogy egyszer láthassa a vízen úszó vasszerkezetet. Nem is érti, hogyan maradhat fent a víz tetején, hiszen ő is szinte elmerül benne. Viszont ő is hatalmasnak számít. Lehetne akár a grönlandi jég ura is. Óriási lendülettel indult el dél felé, bár a mozgásán ez nem látszott. Még mindig csak egy helyben lebegett. Háta mögött pedig a szárazföld jeges képe látszódott.

Túlélhetem vajon az utat? – gondolkodott el  – hiszen csak akkor tudok előrehaladni, ha érzem, hogy fogyok. Még csak néhány hónapja szakadtam el a többiektől mégis egészen sokat veszítettem már a súlyomból.

A madarak azonban bátorították. Az óriási jéghegy pedig apránként fogyatkozva, de az áramlatok segítségével elindult dél felé. Az utazás maga volt a mennyország a számára. Egyre érdekesebb állatok bukkantak fel körülötte. Voltak kicsik, de voltak óriási méretűek is. Mindannyian barátságosan beszélgettek vele. A madarak megpihentek a szirtjein, a halak pedig körbeúszták a derekát. Vagy épp együtt haladtak vele az áramlatban. Annak ellenére, hogy tudta, hogy a halálba tart, egy percig sem bánta meg, hogy elszakadt a többiektől.

Évek óta sodródott már a vízen. Éjszakánként a csillagokban gyönyörködött a sötét égbolton. Ha hulló csillagot látott, mindig ugyanazt kívánta, hogy életben maradhasson addig, míg végre megpillant egy hajót. Azt a tárgyat, ami rajta kívül meghódította már a vizeket. Lenyűgöző lehet.

Újra az ég felé nézett. Már egészen karcsúnak érezte magát. A hatalmas test, amivel elindult már a múlté. Az már történelem. Mégis soha senki nem fog rá emlékezni, pedig mennyi szépséget adhatna ő is.

– Megint egy hullócsillag – milyen csodálatos – törte meg a hideg csöndet. Lehunyta a szemét és újra a hajóra gondolt. Amit ugyan még sosem látott. Csak elképzelte, ahogyan a madarak elmesélték neki.

– Jó lenne látni egyet, mielőtt meghalok – sóhajtotta.

Ahogy a tekintetét leemelte az égről, a távolban furcsa csillagokat vett észre. Ezek a csillagok azonban nem az égen, hanem szinte közvetlenül a víz fölött mozogtak. Hogyan mozoghatnak ennyire gyorsan a csillagok? – kérdezte magától. Vagy én sodródnék ennyire sebesen?

Próbálta meresztgetni a szemét, de nem tudta mi lehet a számára ismeretlen fényforrás. Az pedig rohamosan közelített hozzá. Már hangja is volt. Lágyan doromboló hangot hallatott, ahogyan szinte siklott a vízen és nevetést. Igen nevetés hangját hozza felé a víz.

A jégtömeg megállt. Szerette volna teljesen átélni élete nagy pillanatát. Már tudta, hogy ami felé közelít az pontosan az a vastömeg lehet, amiről annyit hallott már a madaraktól. Érezte ahogyan a vízcseppek lezúdulnak az arcáról meghatottságában. Mosolyogni próbált és csak nézte, hogy az óriási kivilágított hajó egyre közelebb és közelebb ér. A sebessége pedig nem csökken és nem is fordul el. Mi lesz most? – futott át az agyán a gondolat. Próbált oldalra sodródni, de az áramlás nem engedte a mozdulatot. Csak lebegett egy helyben. Becsukta a szemét. A hajó már az oldalát súrolta, majd teljes erőből végig szántotta a derekát. Rettenetes fájdalom hasított az oldalába. Méterekkel a víz alatt érte el a vasszerkezet. Kinyitotta a szemét. Látta ahogyan a vastömeg tetején lévő emberek megdöbbenve néznek rá, aztán elúsznak mellette. Majd észreveszik a hajón levő leforgácsolt maradványokat és valami furcsa hideg fehér golyót gyúrnak belőle. Azzal dobálják egymást és nevetnek.

Ő is nevetett velük együtt. Melegség járta át a szívét, annak ellenére, hogy tudta, hogy egy hatalmas darab szakadt ki belőle, ezzel pedig hónapokkal megrövidítették az életét. Viszont megérte. Ezért a percért megérte. Akkor is, ha tisztában volt vele, hogy soha többé nem fog látni már hajót. Hiszen bár itt még hideg a víz, de ő egyre könnyebbé válik. Egyre gyorsabban fogy, már nincs hátra sok ideje.

Lassan elhaladt a hajó mellett. Még visszanézett rá. Csodálkozva nézte, hogy a hajón levő emberek rá mutogatnak. Biztosan tudják, hogy életemet áldoztam azért, hogy láthassam őket – gondolta. Ezt a pillanatot örökké meg kell őriznie. Hiszen teljesült az álma, amiért bevállalta ezt a halálba vezető hosszú utat. Nem halhat meg anélkül, hogy legalább a hajó nevét ne tudja meg.

Hátrafordult. A hajón az emberek most már nem nevettek. A vízen szűrődő hangok most már riadtnak tűntek. Az áramlás azonban teljesítette az utolsó kívánságát. Láthatta a hajó oldalán futó nevet. Amit biztosan soha nem fog már elfelejteni: Titanic

Kár, hogy őrá soha senki nem fog emlékezni…