1.

– Ugye ma is lemegyünk a partra kagylókat gyűjteni? – kérdezte izgatottan Mary édesanyjától

A kislány még az ágyban feküdt, aludni azonban már nem tudott. Izgatott volt, talán túlságosan is. Az elmúlt napok eseményei felcsigázták és kíváncsivá tették. Életében először járt külföldön és bár a repülőút nagyon hosszúra sikeredett, egy percig sem bánta meg édesapja karácsonyi ajándékát.

– Persze, hogy lemegyünk – ült le az ágy szélére Julia és megpuszilta a lányt – eddig minden nap a parton sütkéreztél.

– Tudom! – nevetett fel Mary – de annyira érdekes állatok élnek itt a parton. Amilyet még soha nem láttam.

– Csak a könyvekben igaz? – vágott lánya szavába Peter – jövőre iskolába mész, úgyhogy részletesebben is megismered majd őket.

A kislány a hotelszoba hatalmas üvegablaka felé nézett, melyen már most erősen sütött be a reggeli napfény. Az óceán halk morajlása megnyugtatta, érezte, hogy biztonságban van, ráadásul még legalább egy hétig élvezheti ezt a különleges helyet. Igaz akkor visszamennek a hófödte New Yorkba, ahol épp a karácsonyt ünneplik az emberek. De addig még van egy hét, annak pedig minden egyes percét ki akarta használni.

– Apa! – fordult a szobaajtóban álló apja felé Mary – Nálunk miért nincsenek ilyen különleges állatok?

Peter elmosolyodott. Nagyon szerette lánya tudásvágyát, de voltak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem tudta a választ Mary kérdéseire.

– Azért Kincsem, mert ez a trópusok! – próbálta menteni a helyzetet a férfi – Itt egészen más az éghajlat. Ezt láthatod te is, hiszen mindegy hol vagyunk New Yorkban vagy itt a szigeten, a naptárban akkor is december 26-a, azaz karácsony másnapja van. De míg nálunk ilyenkor nagykabátban szánkózással töltöd a napokat, addig itt fürdőruhában úszkálhatsz.

– Miért itt mikor esik a hó?

– Itt drágám soha! – kelt fel az ágyról Julia – itt mindig ilyen szépen süt a nap. Az állatok pedig ehhez alkalmazkodtak, ezért néznek ki egészen máshogy, mint odahaza.

Peter egy megkönnyebbült mosollyal nyugtázta felesége mentőövét. Annak ellenére, hogy már három napja leszálltak a repülőgépről, a férfi még mindig úgy érezte, hogy nem sikerült igazán kipihennie magát az időeltolódás miatt.

Bezzeg Maryt egy cseppet sem viselte meg a változás. Rajtra készen állt egy új kalandra. Gyorsan kimászott a hófehér paplan alól, majd a szoba szekrényéhez lépett, hogy elővegye a fürdőruháját, amit Julia kifejezetten az utazásra vett neki. Mary pedig első perctől kezdve imádta, hiszen hatalmas eprek voltak az anyagán, ami a kislány egyik kedvenc gyümölcse volt évek óta.

Míg Mary öltözködött, a szülők is gyorsan felöltöztek, majd együtt indultak el a folyosón a földszinten lévő Pazar étterem felé, hogy gyorsan megreggelizzenek.

– De ugye sietünk ki a partra? –  fogta meg anyja kezét Mary – tegnap is olyan sokáig ettetek, már azt hiszem sosem indulunk el.

– Mert te annyit eszel, mint egy madárka – hahotázott Peter – pedig tudod a reggeli a legfontosabb étkezés. Ha pedig jól teletömöd a pocakod, akkor sokkal tovább tudsz a parton kutakodni a homokban.

Mary szólásra nyitotta a száját, de végül mégsem mondott semmit. Tudta, hogy apjának mennyire fontos a reggeli, sokszor hallotta már tőle, bár sosem értette igazán. Hiszen ő étel nélkül is képes egész nap a parton játszani.

– És, ki mit fog enni? – törte meg a röpke csendet Julia

– Én epret! – mutatott a fürdőruhájára Mary – ha van.

– Biztos lesz! – szólt Peter, majd kinyitotta az étterem felé vezető közlekedőajtó szárnyát a nők előtt – De azért egy eper nem biztos, hogy elég lesz ebédig!

A kislány unott fintort vágott, hogy apja újra visszahozta a reggeli témáját, de ellenkezés helyett inkább azon kezdett gondolkozni, hogy mit válasszon majd a svédasztalról.

2.

Ámulva lépett be újra az étterembe Mary. Annak ellenére, hogy nem először járt itt, ismét lenyűgözte a helyiség szépsége. A fából készült galéria, melyen égszínkék kristálycsillár függött, a csodálatosan megmunkált asztalok, melyek mindegyike a hatalmas üvegablak mellett foglalt helyet, hogy a vendégek evés közben is csodálhassák a hófehér tengerparti homokot.

Bár még nagyon korai volt az idő, az étteremben már több család is reggelizett. Mary ismerős gyerekarcokat fedezett fel az asztaloknál, akikkel már többször is játszott a parton.

– Gondolom őket sem hagyták aludni a gyerekeik – súgta férjének Julia

– Hát abban biztos lehetsz, hogy ez a nyaralás egy szülőnek sem a pihenésről szól! – pillantott szerelmesen párjára Peter

– Ide üljünk! – sikított Mary, majd az egyik felszabaduló asztal felé szaladt – Nézzétek innen pont látni a hajókat is a távolban

Julia, bár nem szerette, ha kislány hangoskodik, most elnézte neki. Peterrel együtt elindultak az asztal felé, mely mellett a kislány szökdécselve várta őket.

– Rendben – szólalt meg a férfi – akkor te maradj itt én pedig hozok neked valami finomságot.

– De eper is legyen!

– Lesz! Ne aggódj!

Peter megsimogatta lánya fejét, majd Juliával együtt a svédasztal felé sétáltak, ahol a személyzet már szép rendben elhelyezte a reggelit. Az asztalokon gyümölcsök, zöldségek, felvágottak és persze a tenger ínycsiklandó gyümölcseit sorakoztatták fel. Némelyikről Peter azt sem tudta mi lehet, nem is kockáztatta, hogy megkóstolja. Julia azonban bátran pakolta a tányérjára a sikamlós tengeri falatokat. Miután az epret is megtalálták, ami mellé még mangót, avokádót és néhány ismeretlen gyümölcsöt is tettek Marynek visszaindultak az asztalhoz.

– Milyen sok epret hoztál apa! Te is eszel belőle?

– Én annak örülnék, ha te ennél ebből minél többet.

– Igyekszem! De utána megyünk is ki a partra ugye?

A férfi mosolyogva bólintott, majd mindannyian nekiláttak a reggelijüknek.

3.

– Ez valami hihetetlenül finom volt! – ujjongott Mary a reggeli után – bár a tiéd anya eléggé gusztustalanul nézett ki! – fintorgott a kislány

– Majd, ha nagyobb leszel, biztosan te is szívesen megkóstolod majd a tengeri herkentyűket!

– Hát az kizárt! – kacagott Mary – De akkor mehetünk végre?

Peter a falon levő hatalmas órára pillantott.

– Háromnegyed nyolc van! – sóhajtott – Biztos, hogy nem akarsz délelőtt inkább a hegyekbe menni? – nézett lányára – egy kicsit túrázunk, ott is vannak ám érdekes állatok! Aztán délután lemegyünk a partra.

– Megígérted apa! – duzzogott Mary – csak egy kicsit jó? Most nincsenek ott sokan, aztán utána mehetünk sétálni. De délután is lemehetünk a partra!

– Na ezt mindjárt gondoltam! – mosolyodott el Peter – rendben menjünk le egy kicsit!

Az épületből kilépve azonnal sós tengeri fuvallat csapta meg az arcukat. Néhány lépés volt csupán a part, amit Mary futva igyekezett minél gyorsabban megtenni.

– Látjátok! – fordult vissza a szüleihez – még alig van itt valaki.

– Látjuk! – kiabált vissza Julia – de a vízbe ne menj, csak a parton keresgél!

A kislány már nem szólt vissza, leguggolt a homokba egy érdekesebb kagylót fürkészve. Julia és Peter a forró homokon csodálták a vizet, ami csodás nyugalommal nyaldosta a hófehér homokot. Peter megfogta felesége kezét, majd boldogan a lányára nézett.

– Nézd mennyire boldog! Lehetne valami ennél is tökéletesebb?

– Azt hiszem nem! – nyomott egy csókot férje arcára Julia – jó volna, ha most megállna az idő!

– Igen! – nevetett fel a férfi – akkor legalább kicsit pihenhetnénk is!

Kézenfogva meredtek a végtelen óceánba, ami egyre hangosabb tajtékkal csapdosta a partszakaszt.

– Ezt nézd apa! – egyenesedett fel Mary, kezéből kiesett a legújabb kincs, amit talált – Mi ez?

Peter lassan elengedte felesége kezét, de nem nézett rá. A parton levők mindannyian a vizet nézték, ami hihetetlen sebességgel húzódott vissza a partvonalról, feltárva a fenéken lévő élővilágot.

– Mi ez apa? – kérdezte újra Mary – Nézzétek itt maradnak a halak, a kagylók, a növények!

– Nem tudom! – motyogott maga elé Peter – Nem tudom mi lehet ez!

„Nézzétek az apály!” – hallották távolabbról egy férfi hangját – „Szaladjunk a víz után”

Peter úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Nagyon lassan a férfi hangja irányába fordította a fejét, aki a gyerekeivel a már szárazon levő partszakaszon rohant a visszaszívódó víz után.

– Ez nem lehet az apály! – szólalt meg halkan Peter, de úgy érezte, mintha vatta tapasztaná össze a száját. – Ilyenkor már nincs apály és az nem lehet ilyen gyors!

A víz megállíthatatlanul távolodott a parttól. Szinte már csak vékony fehér csíkként látszódott a látóhatárnál.

– Ott is egy halacska! – sikkantotta Mary, aki rettenetesen örült a feltáruló tengeri kincseknek – ott meg egy tengeri csillag! Ezt nézd apa!

Peter azonban megkövülten még mindig a látóhatárt kémlelte. A fejében próbálta keresni az információt, ami magyarázatot adhat az előttük lezajló felfoghatatlan jelenségre. Julia hozzá hasonlóan döbbenten állt. A családokat nézte, akik tucatjával rohantak a kiszáradt part felé. De a kisgyerekek kacajai, mintha a távolból hangzottak volna.

– Itt valami nagyon ne stimmel! – zökkent vissza a valóságba Peter – Azonnal gyere ide Mary! – ordított a lányának, aki egyre távolabb szaladt a víz után – Fuss!

– Mi a baj? – kérdezte meglepetten Julia, de közben ő is ugyanazt a feszültséget érezte magában, mint a férje. – Te tudod mi ez?

– Nem! Nem tudom! De nem jelent jót! Érzem, hogy nem jelent jót!

– Hallasz valamit? – fülelt Julia

– Nem! És épp ez a baj! Csak a gyerekeket hallom! – mondta halkan a férfi – A madarak! Nincs madárcsivitelés! Eddig zaj volt, csiripeltek, rikácsoltak! Most csönd van!

– Gyere már Mary! – sikított most már Julia is – Azonnal! Ne állj meg, csak gyere!

– Vissza kell jutnunk a hotelba! – suttogta Peter – Vissza kell jutnunk a hotelba!

Mary arca kipirult a futástól, annyira sietett. A szülei belső félelme átragadt rá is. Most már nem akart a parton játszani, csak visszajutni a hotelbe. Mindhárman szaladni kezdtek az épület felé. Peter, hogy gyorsabban haladjanak felkapta a lányát, aki hangosan felsikított, amikor apja válla fölött a part felé nézett.

– Mi ez a hang apa! Mi ez a morgás? – fogta be a fülét a kislány – Nagyon félelmetes.

Peter is hallotta a mély zúgást, mintha több tucat gőzmozdony dübörögne feléjük. A félelmetes dübörgés pedig egyre hangosabb lett.

– Siess apa! – sikított még mindig a fülét fogva Mary – Nézd valami van ott!

Futás közben Peter megfordult, majd egy másodpercre földbegyökerezett a lába. A látóhatár vékony fehér vízcsíkja emelkedni kezdett. A visszahúzódó óceán több tonnányi víztömege egyszerre tornyosult fel a távolban. Majd egy atombomba erejével másodpercenként csaknem háromszáz métert maga alá gyűrve rohant újra a partok felé, ahol most már mindenki sikítva menekült a házak felé. A föléjük magasodó harminc méteres vízfal azonban könyörtelenül foglalta vissza a medrét, majd robbanásszerűen öntötte el a partot, hogy eltöröljön róla mindent. A halálos csönd a vízzel együtt lepelként borította be a tájat.