Barion Pixel A képzelet nem ismer határokat | Jekkel Gabi

A képzelet nem ismer határokat

A fiatal pár kézen fogva sétált a tengerparton. A lenyugvó nap a horizonttól szinte egészen a partig csodálatos aranyhidat alkotott. festeni sem lehetne szebbet – gondolta a nő, akit az új szerelem szinte teljesen megfiatalított. Igaz alig múlt el harminc, mégis az élet hatalmas megpróbáltatások elé állította már, ami meglátszott az arcán. De a férfi – akinek most a kezét fogta – eltűntette a szeme alatti apró szarkalábakat.

Csodálatos este volt. A parton csak ők ketten sétáltak. A csöndet csak a hullámok lágy nesze törte meg, ahogyan fehér tajtékot vetettek a parton. Ez volt az a nap, amiért talán érdemes volt élnie, talán ha most itt vége lenne mindennek, ő akkor is boldogan halna meg – gondolta a nő, majd még szorosabban fogta meg mellette lépdelő párja kezét.

Még csak néhány hónapja ismerte a férfit. A családja miatt kezdetben inkább titokban találkoztak. Ez most sem volt másképp, hiszen otthon úgy tudták, hogy a nő éppen egy edzőteremben van. Viszont ez az este mégis más volt. Hiszen most először kimerészkedtek a természetbe. A nő felsóhajtott, de ez a sóhaj nem az elkeseredésé volt – mint ahogy az elmúlt években – ez az örömé, a mindent elsöprő szerelemé, ahogyan szinte magába akarta szívni a sós tengerillatát és a férfi édeskés parfümjének lágyságát.

  • Mit csinálsz Drágám? – törte meg a csendet a férfi, amikor partnere váratlanul elengedte a kezét

A nő nem válaszolt, csak mosolyogni kezdett, majd lehajolt és levette a nyári cipőjét. Mint egy kisgyerek mezítláb lépkedett tovább a meleg homokon. Engedte, hogy lábujjai közé beférkőzzenek a simára csiszolt homokszemek. Boldog volt. Végre boldog. Talán utoljára kisgyermek korában érzett ehhez hasonlót. A gondolatait azonban valami rossz érzés zavarta meg. A nő rémülten nézett körül. A partot szegélyező fák leveleit gyengéden lengette a nyári szél. De a hang most mégis valahogy furcsán csengett.

  • Valaki figyel minket – mondta nagyon halkan a férfinek
  • Csak képzelődsz. Nincs itt rajtunk kívül senki – de azért a férfi is körbenézett az egyre sötétülő éjszakában.

Kézenfogva folytatták a sétájukat, de a nő félelme nem múlt el. Újra és újra körbenézett. A sötétlő fák között keresett valamit, de semmit nem látott. A következő pillanatban azonban megfagyott a vér az ereiben, amikor a háta mögül egy ismerős férfihangot hallott meg.

  • Mit csinálsz te itt? És ki ez a férfi? Ő az új edződ?

A nő félve nézett hátra, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy mindennek vége. A férje hangját ezer közül is megismerné. Éveken át hallgatta a tőle érkező kritikákat, hiszen hiába is próbált meg jó feleség lenni, nem tudott megfelelni a férjnek. Annak az embernek, aki most sziklaként mereven állt mögöttük. A lassan előbukkanó hold fényében még magasabbnak és még félelmetesebbnek tűnt az alakja.

  • Mit képzelsz te magadról – folytatta a férfi választ sem várva a nőtől – te az én feleségem vagy. És az is maradsz. Mindig is tudtam, hogy megbízhatatlan és hazug vagy. De most bizonyítottad csak igazán ki is vagy valójában.

Az asszony, aki eddig a legboldogabbnak érezte magát, most újra a pokolban volt. Az idő pedig mintha megállt volna. Kívülről látta a parton álló három embert, amikor ráeszmélt, hogy egy pisztoly csövével néz szembe, amit a férje tart feléjük.

  • George ne csinálj hülyeséget – sikított fel az asszony – mindent meg tudunk beszélni.
  • Szerintem pedig – mondta higgadtan a férj – ezen nincs mit szépíteni.

A pisztolylövések hangja betöltötte a part csendjét. A durranásokkal több száz madár vijjogva szállt fel a fák ágairól. Majd hirtelen csönd lett. Mintha a hullámok is elcsendesültek volna. George a két test mellett állt közvetlenül a víz mellett. A fiatal pár vére sötétvörösre színezte az addig hófehér homokot. A férfi pisztollyal a kezében leült a pár holtteste mellé, akik még most a túlvilágon is fogták egymás kezét.

A férfi a vizet nézte, ahol az aranyhíd helyét most már a hold ezüsthídja vette át. Csak ült és nézte a hullámokat, ahogyan a vöröslő homokot magukkal ragadják a vízcseppek és sodorják egyre beljebb a végtelen víztömeg felé.

A férfi ekkor valahol nagyon messze a távolból hangos és szigorú, de annál ismerősebb hangot hallott. Az előtte elterülő esti égbolt szinte elfolyt, a helyét pedig szürke falak vették át.

  • Nem hallja George! – hallotta újra a türelmetlen felszólítást – Cellaellenőrzés! Magánzárkát akar? Megkaphatja! Ott aztán majd elmélkedhet!

George lassan felállt a kis szürke helyiségben, ahol az elmúlt évtizedet töltötte. Ahonnan az életében egyetlen kiutat talált a falakon kívülre, a képzeletét. De az minden egyes alkalommal a tengerpartra vitte…És újra meg újra hallhatta a halotti csendet és a hullámokkal elsodródó vércseppeket.

Oszd meg a véleményed

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .