Barion Pixel A piros jelzés | Jekkel Gabi

A piros jelzés

Sarah minden reggel félve indult el a munkahelyére. A vidéki életet imádta a középkorú nő, viszont a napi ingázás megviselte. A több, mint fél órás utat autóval tette meg a közeli nagyvárosig. Annak ellenére, hogy imádta a vezetést egy dolog világ életében megrémítette. A vasúti átjárók. Megmagyarázhatatlan volt ez a dolog Sarah számára és az okát sem igazán értette, de már a tudat, hogy át kell hajtania a síneken, amin az a több tonnás szörnyeteg közlekedik, borzongással töltötte el. Függetlenül attól, hogy magát a vonatutakat is szerette. Ha utasként volt a szerelvényen, az biztonsággal töltötte el. Autósként azonban…

Ezen a reggelen is – mint mindig- megállt a bejárati ajtó mellett levő hatalmas tükör előtt. Próbálta magára erőltetni, hogy nem lesz gond az úton. Majd hatalmasat sóhajtva felvette vállára a táskáját és kiment a kocsihoz. Miután beindította a motort lassan hajtott ki a háza előtti feljáróról. mindig gondosan ügyelt önmaga és mások biztonságára is. Csak akkor kezdett gyorsítani, amikor már elhagyta a kis település tábláját.

A táj minden reggel csodás volt és szinte minden újabb és újabb arcát mutatta meg az arra járónak. Sarah imádta nyáron hallgatni a madarak énekét. Télen pedig a hatalmas hóval eltakart fákat és a távolban levő hegyeket kémlelte, ahogyan a gyenge nap sugarai megtörnek a látóhatáron. Július révén most letekerte az ablakot, élvezte, ahogyan a reggeli meleg szél átsuhan az autón, mely egyre közelebb ért a számára gondot okozó kereszteződéshez.

„Talán még sem volt olyan jó ötlet vidékre költözni” futott át a nő agyán a gondolat, amit szinte azonnal megpróbált elhessegetni. Hiszen a városi élet egyáltalán nem hiányzott neki. Pont a nyugalom és a béke kedvéért keresett egy kis kertes házat még évekkel ezelőtt, ahol végre önmaga lehetett. Csak az a fránya utazás ne lenne, különösen a vasúti átjáró.

Sarah nyakán érezni kezdte a pánik félelemmel járó nyirkos hideget, melyet szinte minden reggel érzett, ha elég közel járt már a sínekhez. A félelmét már ezer féle képpen próbálta már legyőzni. Kezdetben rágót rágott, hogy inkább arra figyeljen, mint a számára veszélyt jelentő pár másodperces útszakaszra. Később zenét hallgatott az autóban, de ez csak még strsszesebbé tette, mivel úgy érezte, nem figyeli eléggé a közeledő vonatot.

Volt, hogy indulás előtt végig gondolta az útját és megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy a félelme teljesen alaptalan. Hiszen a vasútvonal, ami keresztezi az autóutat csupán egy sínpár. Ráadásul nem központi vonal, amin szinte pár percenként robognak át a szerelvények. A sínen talán, ha két tehervonat halad át naponta, azok is a közeli cukorgyárból viszik az épp aktuális rakományt a nagyvárosba. Ráadásul a közel 10 éve alatt, amióta vidéken élt csupán néhány alkalommal ért úgy a kereszteződéshez, hogy pirosat jelzett a szemafor és a vízszintes sorompó megállásra kényszerítette.

Hiába vonultatott fel saját magának egy csomó indokot a félelem ellen – otthon úgy érezte, hogy sikerült meggyőznie önmagát – azonban amikor már közeledett az átjáróhoz újra előtérbe került a pánik és az ezzel járó testi tünetei.

Most sem volt másképp. Ráadásul, ahogyan közelített a pici emelkedőhöz, aminek a tetején a sínek futottak észrevette, már hallotta is az összetéveszthetetlen hangjelzést – ami szerinte inkább egy nyáj kolompolásához hasonlított – hogy hamarosan pirosra vált a lámpa és a sorompó is leereszkedik.

Sarah ezért már szinte lépésben közelítette meg az átjárót, de érezte, hogy a félelemtől izzadnak a kezei, amivel szinte szorította a kormányt. A lábai pedig remegni kezdtek. Ha lehet valami még rosszabb, mint egy vasúti átjáró, az az, ha ő állt közvetlenül a lezárt sorompó mögött.

A nő érezte, ahogyan kiveri a hideg veríték a tarkóját, ezért gyorsan lehúzta a kocsi mindkét ablakát. Hátha a friss levegő segíteni fog a légszomján. Ahogyan a nyári szél keresztül fújt az autón Sarah kicsit jobban érezte magát. Egy kicsit megkönnyebbült, sőt inkább egy kicsit dühös is lett. Miért pont ezen a reggelen kellett egy tehervonatnak erre jönnie és miért pont most. Mert biztosan a gyár felől érkezik majd a szerelvény.

Sarah ostorozta magát. Ha reggel nem hajol még le Smoothyhoz a boglyas perzsa macskájához egy utolsó simogatásra, akkor pont elkerülte volna ezt a hülye pirosat. Neki azonban mindig az utolsó másodpercet is ki kellett használnia a cicájával. Mióta kirepültek a gyerekei, ráadásul mind a fia, mind pedig a lánya egy másik államba költözött neki már csak Smoothy maradt. A jó öreg füstös, szürke színű cicája, aki ugyan már – emberi mértékkel nézve- idősebb volt nála. A macska ugyanis már közelített a 17. éve felé, míg Sarah a hatvanhoz.

Ha nem simogatja meg még egyszer, amikor a cica búcsúzásképp a lábához dörgölőzött. Jajj, ma reggel miért nem tudtam ezt megállni. Futott át a nő agyán. De aztán rájött, hiába minden soha nem fogja tudni kiszámítani, mikor üres az átjáró. Hiszen nem menetrendszerinti járatok mentek rajta. Csupán véletlenszerűen érkeztek a cukorgyárból a szerelvények. Azok pedig több száz, talán több ezer tonnát is vihettek Sarah szerint, hiszen volt rá példa, hogy hosszú percekig állt a sorompó előtt.

Az pedig rosszabb a pokolnál is. Amikor a szemei szinte rátapadnak a szemafor jelzésére, sokszor már szinte látja, hogy az fehéren villog, holott még a megpakolt vagonok kerekeit látja lassan hangos robajjal elgördülni a szeme előtt. Ilyenkor kicsit elfordította a tekintetét, hogy megnyugodjon. Csak miután újra a lámpára nézett látta, hogy az még mindig pirosat mutat. Az agya és a pánik vészhelyzetben sok mindenre képes, még az ember szemét is megtévesztheti.

Sarah egyre nyugtalanabb lett. A nap egyre melegebben sütött, hiába volt lehúzva az ablak az autó belseje szinte már égetett. Tudta, hogy ez megint a félelemből ered.  Egy nagyon picit előbbre hajolt a kormány fölött, hogy kinézzen a sínek irányába. Se jobbról, se balról nem látott még semmit. Mindkét irányban csak a fákat és a bokrokat látta, meg a vágány melletti homokos köves talajt, ahogyan a nap hője szinte vízszerűen fogta körbe a forró síneket.

Ha még ennyire messze van, akkor miért engedték már le ezt a rohadt botot – puffogott magában a nő. Annak ellenére, hogy tudta a biztonság érdekében majdnem egy kilométerrel az átjáró előtt van az érzékelő a sínekben, ami jelzi a szerelvény érkezését. Ha pedig – ahogyan biztosan most is- egy húsz vagy akár harminc vagonos vonat közeleg, az biztosan nem haladhat gyorsan. Sarah, ugyan remegő háttal, de megpróbált megnyugodni és hátradőlt az ülésen. Lábait szigorúan a féken és a kuplungon tartotta. Bár az autót üresbe tette, úgy érezte, teljesen védtelen, ha még le is állítaná a kocsiját. Ezért szinte ugrásra készen várta a vonatot. Az azonban nem jött.

A nő megpróbálta becsukni a szemét, hogy egy kicsit befelé fordítsa a fejében levő hangokat. Ez azonban még rosszabb volt. Lelki szemei előtt látta, ahogyan érkezik az a hatalmas vastömeg, leszánkázik a sínekről és egyenesen az autója felé tart, porrá törve mindent, ami az útjába kerül. Az szinte megelevenedő képre Sarah gyorsan kinyitotta a szemét. Így jobb. Talán egy kicsivel, de jobb.

Nem is tudja miért alakult ki benne ez a rettegés, hiszen az egész életét a nagyvárosban töltötte. Ott nőttek föl a gyerekei, ott dolgozott – dolgozik a mai napig is. A több tízmilliós nagyvárosban pedig szinte egymást szelték át a föld alatt futó metróvonalak. Az valahogy mégsem zavarta őt. Mindig teljesen nyugodtan indult lefelé a mozgólépcsőn és várta az állomáson, hogy begördüljön a metró. Sőt talán kifejezetten szerette is a metrózásokat. És ugye ott nem kellett várakozni egy piros lámpa előtt. Ráadásul, ott nem állt mögötte egy hosszú kocsisor, ahol ugye bármi megtörténhet.

Sosem felejti el, még gyerekként a szüleivel épp túl voltak a vacsorán. Még az asztalnál ültek, egyedül az anyja állt már föl és vitte ki a piszkos edényeket. Apja ilyenkor az aznapi újságot futotta át, amit ugyan reggel dobott be az újságos fiú, de az apjának nem volt rá ideje akkor elolvasni. Ő mindig vacsora után nyitotta ki, a szinte asztalméretű fekete fehérrel nyomtatott lapokat- aminek olyan undorító festék szaga volt – Sarah szerint.

  • Úristen, mennyi idióta ember él a földön – kiáltott fel egyik este az apja. Sara anyja egy másodpercre megállt miközben szedte le a terítéket, majd elindult kifelé a konyhába, de közben még visszaszólt.
  • Mi történt drágám már megint?
  • Ah, egy barom – kezdte a férfi – itt nem messze a város határában. Az egyik átjáróban, rátolta az előtte állót a sínekre. Hát micsoda egy állat. Mindezt azért, mert jött a vonat, neki pedig sietnie kellett és egy kicsit eldurrant az agya.
  • Jesszusom – fordult ki a konyhaajtóból az anya – és mi történt?
  • Szerencsére semmi. Az autóban ülő még ki tudott szállni, mielőtt a háta mögött levő kocsi feltolta volna az övét a sínre. De képzelheted. A pasas kiszállt és ököllel ment neki a háta mögött levő sofőrnek. Kirángatta a kocsiból. Azt írják, hogy még mindig egymást verték, amikor a rendőrség kiért. Úgy kellett őket szétválasztani.
  • Hát nem tudom, de szerintem igaza volt
  • Még szép, hogy igaza volt. A kocsiját meg elgyúrta a vonat. Még jó, hogy semmi más baj nem történt. Mindegy a pasit letartóztatták. Érdemes volt hülyének lenni.

Sarahnak most az autóban ülve eszébe jutott ez az emlék. Talán az a gyerekkori vacsora, talán annak az emléke él benne annyira, hogy egyszerűen retteg ezektől a helyzetektől. De szerencsére ezen a vonalon ilyen reggeli órában szinte senki nincs még az úton. Az ő kis piros Volvoja állt egyedül a még mindig leeresztett sorompó előtt. A szemafor piros színe szinte megfájdította a fejét, ahogyan pattogva váltották egymást a lámpákban.

Vajon miért éppen piros? – töprengett el Sarah. Úgy gondolta, hogy ha eltereli kicsit a gondolatait, attól majd jobban érzi magát. A lábai már fájtak a pedálokon, de véletlenül sem fordította volna el a slusszkulcsot, nehogy leálljon az autó. A nap egyre erőteljesebben sütött, az álló autó kezdett kemencévé válni, ahogyan átforrósodott.

De miért éppen piros? Hiszen ha rásüt a nap- ahogyan most is- szinte alig látni valamit belőle. Most pedig, hogy a sorompó lent van az az idegesítő csilingelő hang is megszűnt. Az autósok már tudják, hogy jön a vonat.

Jaj csak jönne már – gondolta – meddig kell még itt állni. Sarah próbálta meresztgetni a szemét, jobbra és balra is, néha a szemaforra nézett. Igyekezett tekintetével követni a felvillanó fényeket, de egyre nehezebben ment a napsütésben. Már szinte fájtak a szemei, ahogyan megpróbálta elkapni a most már szinte teljesen elmosódó színeket, amikor a szeme élesedni kezdett. Egyre szebben és tisztábban látszódott a villogó piros fény, ami most már szinte vérvörössé változott ahogyan Sarah háta mögött sötétedni kezdett. Egy hatalmas árnyék vetült rá a lámpára. A nő először azt hitte egy nyári záport is kap még így korán reggel. Pár másodperc múlva azonban már hideg verítékben úszott, amikor szinte közvetlenül az autója mögül hangos szusszanás hallatszott.

A zsigerei legmélyén tudta, hogy mi történt. De ez egyszerűen lehetetlen. Ilayen még soha nem fordult elő vele az elmúlt tíz év alatt amióta ezen a vonalon jár szinte nap, mint nap. Még mindig a pedálokat nyomta, a lábfájását már elnyomta a fejében érzett hihetetlen pánik. Lassan, szinte észrevétlenül próbált meg hátrafordulni úgy, hogy közben körme mélyen belefúródtak a kormányt borító plüss anyagba – még a lányától kapta ezt az igaz nem túl szép, de nagyon jó fogású kormányborítást. Judy szerint pontosan olyan a tapintása, mint Smoothynak, ezért vette meg az anyjának, hogy út közben is vele legyen a cicája. Ő azonban most biztonságban otthon alszik. Sarah pedig itt ül csapdába esve.

Szinte hangosan felsikított, amikor sikerült annyira kicsavarnia a nyakát, hogy hátra nézzen. Mögötte egy hatalmas hűtőrács emelkedett a magasba. Ahogyan feljebb emelte a tekintetét látta, hogy mindez egy óriási szörnyeteghez tartozik, aminek két pótkocsija is van. Egy kamion. A minek a hűtőrácsa éppen Sarah hátsó ablakában állt meg. A visszapillantó tükörben látta, hogy a gépszörny oldalára a cukorgyár logója volt felfirkantva. Oda tart- vagy épp onnan jön. Ez most teljesen mindegy volt a nőnek. Állnak mögötte és a rohadt átjáró még mindig zárva van. Ráadásul nem is akármilyen autó, egy száz tonnás kamion, ami, ha elindul, bármire képes.

Sarah visszafordult az ülésen és megpróbált minél lejjebb csúszni benne. Úgy érezte talán az megvédheti őt, de a pánik kezdett elhatalmasodni rajta. Rögtön egy másik emlék villant az agyába, ami nem könnyítette meg a helyzetét. Talán egy filmet látott, de lehet, hogy könyvben olvasta, arra már nem emlékezett. Egy autóst üldözött egy kamion itt nem messze a hegyekben. Arra már nem emlékezett, hogy miért, de a lényeg, hogy meg akarta ölni az autó sofőrjét. És ott is volt egy ilyen szituáció. A kamionos be akarta tolni a másikat a vonat elé. Miért nem figyelt jobban arra a filmre vagy könyvre…Párbaj, tényleg az volt a neve jutott Sarah eszébe a cím és ekkor már tudta, hogy moziban látta nagyon – nagyon régen azt a borzasztó történetet. Ami a maga nemében egyedülálló volt, de neki csak felerősítette a fóbiáját.

De mit is csinált akkor az a sofőr – hogy miért nem figyelt jobban. Már fiatalnak is félős volt. Emlékszik, hogy a moziban is a barátnőivel volt, de ő szinte végig eltakarta az arcát annyira félt, mi lesz a végkifejlet. Hiába erőltette már így is túlpörgött agyát, nem jutott eszébe a filmbeli szituáció. Arra azonban emlékezett, hogy ott a kamionos arcát sosem lehetett látni. Talán ettől volt olyan igazán rémísztő az egész.

Sarah újra erőt vett magán és hátrafordult. Most igyekezett feljebb tornászni magát az ülésben, majd a fejét lehajtotta, hogy belásson az autója fölé magasodó szörnyeteg utasterébe.

Egy félmeztelen férfi ásított épp a hatalmas kormány mögött, amikor észrevette, hogy nézik gyorsan befejezte az ásítást. Lemosolygott az autóban kukucskáló hatalmas szemekkel néző rémült nőre, majd integetni kezdett. Igyekezett jól artikulálni a kamion üvegje mögött, hogy le tudják olvasni a szájáról : Ezt jól benéztük. Itt leszünk estig. Közben hadonászott is a kezével, hogy nyomatékosítsa, milyen pechesek, hogy pont kifogták a ritkán járó tehervonatot.

A nő riadtan fordult vissza a kormány felé. Érezte, hogy a verejték már a szemébe folyik. Bár csípte a szemét, nem engedte el a kormányt. Az ujjai már teljesen elfehéredtek.

  • Siet – gondolta a nő – igyekezne a gyárba, ezért integetett nekem. Ezért mondta, hogy itt fogunk állni estig. Siet. Sietne, de nem tud a vonat miatt. Mint az a másik, amiről még az apám olvasott.

A távolban ekkor már feltűnt a hatalmas mozdony, ami bár a rettenetes súly miatt nagyon lassan haladt, mégis úgy tűnt, mintha úszna a sínek felett. A sebességét nem lehetett meghatározni. Talán mindjárt ide is ér – pánikolt Sarah – de lehet, hogy még hosszú percekig tart, amire meglátja a szerelvényt. Nem tudta eldönteni. A félelem egyre nőtt benne. Tudta, hogy a kamionos dühös lesz, hogyha nem ér ide azonnal a vonat, akkor biztos, hogy áttolja őt a síneken. Nem érdekli, hogy ezzel börtönbe kerül. Ezt ő nem fogja hagyni. Vele senki nem fog szórakozni az úton.

Sarah a táskájában kotorászott, hátha talál egy rágógumit, amit mindig megnyugtatta. Most azonban csak egy üres dobozt talált. A felismeréstől majdnem elsírta magát. Kiszáll. Inkább kiszáll a kocsiból. Abból nem lehet baj. Saját magával vitatkozott, hogy mi lenne a legjobb döntés.

Közben a vonat már egészen közel ért a sínen. Már nem csak a mozdony, hanem az első néhány vagon is látszódott. Sarah még mindig saját fejében vívódott saját magával. A feszültsége nőttön nőtt. Tudta, hogy a mögötte levő kamionos viccből, de ki fogja próbálni, mennyire erős a feneke alatt levő hatalmas teherautó. A nő biztos volt benne, hogy betolja őt a vonat elé. Annak ellenére, hogy nem hallotta a kamion jellegzetes hangját, hiszen a sofőr leállította a motort. De meddig tart azt újra elindítani. Csupán a kulcsot kell elfordítani a zárban.

Ekkor Sarah gondolatait egy félelmetes dudálás szakította félbe, mely olyan volt, mintha már a tragédiát jelezné előre. Vérfagyasztó hangja volt a lassan döcögő szerelvénynek, ahogyan az átjáró előtt a szabályokat betartva jelezte az autósóknak a közeledtét.

Sarah a hangtól annyira megijedt, hogy lekapta zsibbadó lábait a pedálokról. Amitől az autó azonnal lefulladt. A nő szinte már semmit nem látott a pánik félelemtől. Ösztönösen nyúlt a kormány mellett lógó kulcs után. Elfordította, am itől az autó búgó hangot adott, majd még egyszer hátracsavarta a fejét, hogy lássa mit csinál a kamionsofőr. A nap azonban épp a két autó közé világított. Csak a sofőr feje búbját látta, ahogyan az a szélvédő mögött előrehajol.

Sarah azonban tudta, hogy mit csinál. Most indítja be a kamiont. Biztos volt benne. Ennél biztosabb még soha nem volt semmiben.

A mozdony ekkor már csupán néhány méterre volt az átjárótól. A kamionban ülő férfi végre elérte a lábaihoz esett kólásdobozt és visszaült a sofőrülésbe, de már csak azt látta, hogy az előtte álló autó beindul. Majd látta, hogy a benn ülő nő egyesbe teszi a váltót. Próbált integetni neki, hogy mit csinál? Megőrült?

Sarah mindezt a visszapillantó tükörben látta. A férfi, aki biztosan az életére tör hatalmasakat kaszál a fülékéjében a kezével. Mutogat neki valamit. Majd látta, hogy teljes erővel húzza le az ablakot.

Ekkor azonban a pánik már teljesen átvette az uralmat a gondolatai fölött. Gázt adott, áttörte a sorompót és felhajtott a sínekre. A visszapillantóban még látta, ahogyan a férfi kiugrik a kamionból és ordít, hogy vigyázzon. Látta, hogy a férfi előkapta a telefonját és tárcsázott.

A kocsi nyitott ablakán keresztül hatalmas meleg légtömeg nyomult be, amit a mozdony tolt maga előtt. Egy másodperc volt az egész. A kamionsofőr ordítását elnyomta a mozdony kürtje, majd a fékcsikorgás, amivel a több ezer tonnás szerelvényt megpróbálta lefékezni. Sarah majdnem átért, az adrenalinnal vegyes pánik lökte előre az átjáróban. Amikor oldalra pillantott csak egy emberfej nagyságú tömör vas ütközőt látott, ami egyre nagyobbá vált a szeme előtt. A nő ösztönösen még jobban benyomta a gázpedált és becsukta a szemét…

Oszd meg a véleményed

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .