Barion Pixel Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország | Jekkel Gabi

Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország

Édesanyám egyedül nevelt engem. Gyerekként sokat mesélt nekem a családjáról, mivel amikor én megszülettem, akkor már nem élt sem az édesanyja, sem pedig az édesapja. Így, mivel nagyszüleim nem voltak Anyukám a történeteikkel töltötte be az űrt. Ezek révén pedig egy kicsit mégis megismerhettem mind a nagyszüleimet, mind pedig a déd, sőt még az ükszüleim történetét is.  

Minden évben június elején szóba került az a bizonyos esemény, amit gyerekként – de talán még felnőttként is – nehezen értettem meg. Annak ellenére, hogy a történelem szóbeli érettségi tételem is – bár kis mértékben – de ehhez a tragikus eseményhez volt köthető, azon kívül, hogy megtanultam az adott tételt, a lényegét és az érzéseit kevéssé tudtam átérezni. Hiszen igazán ezt csak az tudta, aki ott volt, aki átélte. Mi gyerekek, unokák csupán tovább visszük a történetet, hogy soha ne merülhessen feledésbe.

„Sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban semmi nem volt a történelem tankönyvünkben Trianonról. Az 1950-s évek elején jártam általánosba, és a 60-s évek elején voltam gimnazista. Akkoriban olyan titok övezte a békeszerződést, hogy senki nem beszélt róla. Ha valamiről nem beszélünk, nem látunk, akkor az nincs is. Mint óvodás szinten. Viszont nagymama rengeteget mesélt róla. Hiszen egy életen át siratta a Petrozsényban hagyott házat, a bútorait, a stafirungját, amit hátrahagytak menekülés közben. És ez nem Trianon után volt, hanem még 1917-ben.

Nagyapám műbútor asztalos volt, kiváló szakember, megbecsült személy a városban, aki bizalomból a város tűzoltó szertárának a vezetőjeként is dolgozott. Nagyanyám akkorra már végzett szülésznő volt, és bár több gyerekük is volt, de kicsi korukban meghaltak, s így csak az akkor 7 éves anyám és a 3 éves nagybátyám éltek a családban.

Erdélyben még jóval Trianon előtt tarthatatlanná vált az élet a magyarok számára, sürgették a kérdésre a választ a románok, hogy ki akar román lenni. Na az én nagyapám, annak ellenére, hogy német származású volt, színmagyar embernek érezte magát. Sokan voltak ilyen hazafiak a városban. Őrájuk a románok börtöne várt volna, vagy még szörnyűbb, a megsemmisítés. Ezért összefogott a magyar közösség, és titokban átlopták a férfiakat a magyar határon. Mikor erre rájöttek a románok, kegyesen megengedték a városban maradt családoknak, hogy amit tudnak a házukból 24 óra alatt összeszedni, azt bepakolhatják marhavagonokba, és átmehetnek Magyarországba.

Nagymama alig tudott valami keveset becipelni a vagonba. A régi Pfaff varrógépére még emlékszem. A két gyerekkel indultak egy kilátástalannak tűnő élet felé. Valami őrült hazafi kidugta az egyik vagonból a magyar zászlót, mire a románok a hegyekből ágyúval belőttek az állomásra. Nagymamáéknak nem lett bajuk, de sok édesanya maradt a sínek között halott gyermekekkel.

Végül elindultak, és hosszú-hosszú utazás után Salgótarjánban álltak meg. A vagonokat kitolták egy mellékvágányra, és ott éltek hónapokon át a vagonban főzve, tisztálkodva. Nagymamám mindig azt mondta Trianon után, “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

Oszd meg a véleményed

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .