Életeken át!

"A 2021-es év spirituális regénye, útkeresésről, újjászületésről, titkokról és a feloldásról."

Beleolvasó

“Violet csöndesen húzta el a sötétítőfüggönyt, nem akarta felébreszteni Jean- Pierret, aki még mélyen aludt. Ezt a mozdulatsort azonban a lány minden reggel megtette, már szinte automatikussá vált. Ilyenkor néhány percet csak magával és a gondolataival tölthet el. Még ugyan csak hajnalodott, de már most nagyon meleg volt. Az utcán rövidnadrágban és pólóban igyekeztek az emberek a céljaik felé, mint egy kis hangyaboly – gondolta Violet. Mindenkinek célja van. Van aki siet, míg mások csupán komótosan sétálgatnak a derengő nap sugaraiban. De mindenki tudja merre tart. Violet nem tudta. Az élete egy évvel ezelőtt megtört. Azóta pedig ahelyett, hogy kicsit múlt volna a fájdalom, csak erősödött benne. Már egy éve – gondolta Violet- miközben egy fiatal párt nézett az utcában, akik épp az egyik kávézó felé tartottak. Egymás kezét fogták. A pár lány tagja néha szökellve lépdelt, és tekintetét a kedvesére emelte. Látszott a ragyogás a szemében. Violet szinte érezte ahogyan perzsel a fiatalok között a szerelem.
Már egy éve, hogy nem érzett ilyen Violet. Igazából már egy éve, hogy semmit nem érzett. Hiába mondták a barátai, hogy a fájdalom majd enyhül, hogy idővel minden jobb lesz. Violet úgy érezte, minden csak egyre rosszabbá válik körülötte. Huszonöt éves volt és szép. Legalább is a környezete szerint. Violet nem tartotta magát szépnek sem, annak ellenére, hogy minden reggel miután elhúzta a sötétítőfüggönyt szembetalálkozott az arcképével is az ablaküvegen. Ez így volt ezen a reggelen is. Hosszú, sűrű, dús barna haja kissé kócosan keretezte az arcát, amiből hatalmas kék szeme szinte égkőként világított. De ezek a szemek Violet szerint mindig szomorúnak látszódtak.”
“Schönbrunnba érve Józsefnek már szinte fájt, hogy magára kell erőltetnie a mosolyt és a jókedvet. Mindenképpen úgy kellett látszania, hogy ez egy boldog nap a számára. Hiszen a házasság után a jövendőbeli császárnak újra lesz felesége és persze, ha minden jól megy, fiú utódja is.
A király – bár arcán nem látszott ¬– kelletlenül lépett be a kertben levő templomba, ahol már hatalmas volt a tömeg. Sokan akarták látni a fess király új jegyesét, aki hamarosan meg is érkezett. Bár nem akkora pompával, mint régen Isabella, de azért a bajor hercegnő is kitett magáért a belépőjével. Józsefet azonban egy cseppet sem érdekelte a dolog. Azt kívánta csupán, hogy minél előbb essenek túl a hosszadalmas procedúrán, hogy utána visszavonulhasson a szobájába.
A hintó, mely most a kertbe gördült, varázslatosan szép volt. A korábbi esküvőtől eltérően, a fehér mellett a bíbor színek voltak előtérben. József csalódottan biggyesztette le az ajkát, talán mint kiskorában, mondaná az anyja, de egyszerűen nem tudott mást tenni, mint mostani esküvőjének minden egyes percét összehasonlítani a korábbival. Ez a mostani egy cseppet sem tetszett neki.
A hintó hirtelen megállt, majd segédek rohantak az ajtajához, hogy végre mindenki megpillanthassa a jövendőbelit, aki nem mellesleg két évvel idősebb volt Józsefnél. Ráadásul már így is koravénnek számított a maga 26 évével.
Mária Josepha bátortalanul lépett át a hintó magasan levő ajtaján. Illendően ujjai közé fogta hatalmas hófehér, ezüsttel díszített ruháját, majd méltóságteljesen kilépett az ajtón. A tömeg ünnepelni kezdte. József pedig inkább a tömeget kémlelte. Jobban érdekelték a körülötte levő arcok, mint a nő, aki lassan közelített felé a lába elé terített szőnyegen.
A király ekkor nagyot sóhajtott, majd oldalra nézett. Önkéntelenül kérdőn húzta fel a szemöldökét, amikor szeme megakadt a császárnő arcán. Mária Terézia szigorú tekintetén szinte semmit nem lehetett látni. Ugyanaz a tekintélyt parancsoló asszony volt, mint máskor. József azonban – aki fiaként jobban ismerte őt, mint sokan mások – azonnal észrevette anyja szemében a zavarodottságot, ami egy aprócska irtózással vegyült.
A császárnő a közeledő arát figyelte, ahogyan annak arca és termete egyre jobban kirajzolódott a távolból. Arcának hibái mindinkább szembetűnővé váltak, és a mozgása sem volt kecses, mint egy hercegnőé, inkább egy kicsit tramplinak tűnt.
József és anyja szeme ekkor találkozott egymással. Mária Terézia szavak nélkül is bocsánatot kért fiától a döntéséért, és lesütötte a szemét. Nem bírt a fiára nézni. Józsefnek pedig ennél nagyobb elégtétel nem kellett. A felesége, nincsen rá jobb szó, kifejezetten ronda, sőt mi több, visszataszító volt. Ezt az érzést pedig a rajta levő gyönyörű esküvői ruhája sem fedte el. Ráadásul a dekoltázsán látszódott, hogy valamilyen bőrproblémája van, és ezt a bőrhibát nem tudták elfedni a púderekkel sem. József egyszerűen képtelen volt ránézni, nemhogy valaha is együtt háljon vele. Na, az már képtelenség!
Valahol legbelül mégis szégyellte magát a király. Szégyellte az érzései miatt. Így erőt vett magán, és a leendő felesége szemébe nézett, amikor az még mindig csak közeledett. Látszott rajta, hogy izgatott és hihetetlenül megtisztelve érzi magát azért, hogy ezen a szőnyegen lépdelhet a férfi felé, aki hamarosan nőül veszi. Aki ráadásul nem más, mint maga a király. József valahol mélyen sajnálni kezdte a hercegnőt. A szemében ott látott valami nagyon-nagyon ismerős dolgot. Mintha nem most látná először a nőt. Annak ellenére, hogy egyszer már találkoztak – hiszen ő megkapta azt a különleges lehetőséget, hogy ne portré alapján válasszon feleséget ¬– ott ez a furcsa, nem mindennapi érzés nem tört rá. Bár tény és való, hogy néhány percnél tovább nem is tartózkodott Josepha közelében. Annyi bőven elég volt belőle.
Most azonban, ahogy egyre közelebb ért, és most először belenézett a szemébe, valami furcsán ismerős dolgot érzett. Egy kapocs, amiről tudta, hogy kettejük között van. Ez lehetetlen – viaskodott saját gondolataival a király – ezzel a nővel soha az életben nem volt és nem is lesz kapcsolatom. Nemhogy egy kapocs…
Valahol legbelül, a szíve vagy a lelke mélyén mégis tudta, hogy fontos neki ez az ember. Vagy talán egyszer fontos volt. Különleges érzések kavarogtak benne, de az önzése erősebb volt. A makacsság, hogy neki volt igaza, hiszen még az anyja is elképedt, amikor meglátta a hercegnőt. Az imént felbukkanó furcsa érzését háttérbe szorította.
Elhessegette magától a frusztráló gondolatokat, majd kelletlenül kinyújtotta karját az akkorra már mellé érkezett hercegnőnek, aki rövid időre ugyan, de az etikettnek megfelelően féltérdre ereszkedett, majd pedig mosolyogva a férfi karjába karolt.
Józsefet ettől kirázta a hideg. Bár most már kezdte azt hinni, hogy mindez csak a makacssága és az önfejűsége miatt történt.”
“Isao sokáig várta a kórház előtt Yoshikót azon a délutánon. Az asszony azonban nem jött. A férfi inkább elindult haza, hogy a gyerekei ne legyenek sokáig egyedül. Ennek ellenére nem szállt fel a villamosra, sétált inkább. Gondolta, hogy a feleségének dolga lehet annak ellenére, hogy az utóbbi napok csendesen teltek. Nem jöttek a repülők, nem volt légiriadó sem. Elképzelni sem tudta, mi történhetett.
Otthon, a gyerekeit játék közben találta. Leült melléjük a tatamira, és beszállt ő is az Ohajikibe. Már a harmadik kört játszották, amikor elhúzódott a rizspapírajtó, és Yoshiko lépett be rajta. Nagyon fáradtnak tűnt, de az arcán valami más is látszott. Kétségbeesés. Isao rögtön odalépett hozzá, a gyerekek is abbahagyták a játékot.
– Folytassátok nyugodtan – szólt oda a kicsiknek az asszony.
– De apa kiszállt – panaszkodott Hikaru –, így nem tudjuk folytatni.
– Kezdjetek egy új játékot – lépett a kislányhoz Isao, és megsimogatta fejét –, mi most beszélgetünk kicsit.
Hikaru szó nélkül összeszedte a földön levő golyókat, és újrarakta a játékot. Most már ugyan halkan, de folytatták Akihiróval a menetet.
– Gyere, ülj ide mellém – lapogatta meg a tatamit maga mellett Isao. Próbált kicsit távolabb húzódni a gyerekektől. Érezte, hogy a felesége olyan dolgokat fog mesélni, amit nem biztos, hogy szívesen osztana meg a gyerekekkel.
Yoshiko fáradtan rogyott le a szőnyegre. Kezét férje kezébe tette. Látszott a szemén, hogy sírt és most is a könnyeivel küszködik.
– Mi történt? – kérdezte a férfi, bár sürgetni nem akarta az asszonyt. – Vártalak a szokott időben.
– Igen, gondoltam. Nem tudtam szólni neked, hogy később fogok elindulni.
Isao nem szólt semmit, csak megszorította felesége kezét. Talán bátorítani akarta, hogy nyugodtan mondja el, ami a szívét bántja. Hiszen most már itthon van. Biztonságban.
– Ma reggel különleges betegek érkeztek – kezdte az asszony –, mindegyik fulladt. Volt, aki már szinte a halálán volt. A testükön óriási, sárga folyadékkal telt hólyagok voltak, sokan ordítottak a fájdalomtól. Ezért inkább nem is értünk a sebekhez és az égési felületekhez. Így azonban nem tudtuk kezelni őket. Csak álltunk, és néztük, ahogyan szinte percről percre óriási kínok között romlik az állapotuk.
– És te jól vagy? – szakadt ki Isaóból a kérdés, pedig nem akarta félbeszakítani feleségét.
– Testileg igen, de a lelkem…
A férfi nem szólt semmit, pedig szerette volna tudni, honnan érkeztek a sebesültek. Inkább megsimogatta a nő hátát bátorításképp. Yoshiko, mintha érezte volna a férje gondolatait, folytatta.
– Korábban is voltak már hasonló tünetekkel érkezett betegek a kórházban. Hónapokkal ezelőtt. Ők azonban nem voltak ennyien. Akkor csupán két embert hoztak be, és persze nem tudtuk honnan érkeztek. Most sem szóltak. Titok volt. Az egyik férfi, akinek a testén nem voltak hólyagok és égési sérülések, ő eszméleténél volt. Nem kiabált. Némán haldoklott, mivel a tüdeje szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Az ágya mellett ültem, amíg meghalt, nem akart egyedül maradni. Beszélni szeretett volna valakivel még utoljára. Jaj, de bárcsak ne tette volna.
Isao ismerte a fronton levő katona történetét, amit évekkel ezelőtt hazatérése után a felesége mesélt. Tudta, hogy az asszony soha nem hagyná magára a haldoklókat. Úgy gondolta, nincs annál szomorúbb, ha valaki magányosan hal meg. Ezért most is érezte, hogy a felesége az átélt sokkhatás miatt mond ilyeneket.
– Okunoshimáról jöttek – mondta halkan Yoshiko –, hajóval hozták át őket ide a szigetről.
– De hiszen az itt van nem messze tőlünk, de úgy tudom, a picike sziget lakatlan.
– Igen, mindenki így tudja, hiszen ezt akarták velünk elhitetni. A férfi elmesélte, hogy évekkel ezelőtt a birodalom kiürítette a szigetet.
– Erre emlékszem – mondta halkan a férje –, többen akkor költöztek be ide a városba. Ha jól tudom, katonai bázist akartak felállítani rajta, de aztán nem lett belőle semmi. Az emberek sem költözhettek vissza.
– Igen – Yoshiko egyre halkabban beszélt, nehogy a gyerekek meghallják. Felemelte a fejét és rájuk nézett. A két gyerek azonban nevetgélve játszott még a szőnyegen, nem figyeltek a szülőkre. – A férfi azt mesélte, hogy több ezer társával együtt évekkel ezelőtt küldték őket a szigetre, ahol titkos katonai műveletben vettek részt. Annyira titkos volt a dolog, hogy a szigetet a térképről is levették, nehogy az ellenség megneszelje a létezését.
– Micsoda! – csattant fel Isao. – Ilyenről, hogyan beszélhetett neked? Ez biztosan nem igaz.
Yoshiko kicsit szúrósabb tekintettel nézett a férjére. A gyerekek is felnéztek a szüleikre. Isao azonnal érezte, hogy hangosabban reagált a felesége szavaira, mint azt tervezte.
– Hogyan beszélhetett neked ilyenről? Mindenki tudja, hogy ezért megölik! – folytatta halkabban a férfi.
– Haldoklott, Isao. Nem is igazán volt magánál. Szerintem a szívét szerette volna kiönteni, mielőtt meghal.
Isao nem válaszolt. Kicsit helyezkedett a tatamin. Kínosnak érezte, hogy ilyen dolgokról beszélt egy ember. Volt katonaként ilyet még a halála pillanatában sem tehet senki. Bár azt is el kellett ismernie, hogy a férfi talán nem katonaként szolgált a szigeten.
– Munkásként dolgozott ott – adta meg a ki nem mondott kérdésre a választ az asszony –, rengetegen dolgoztak ott. Veszélyes vegyi fegyverek tesztelését végezték. Többnyire könny- és mustárgázzal dolgoztak.
– De hát ez lehetetlen – döbbent meg a férfi –, hiszen a 20 évvel ezelőtti genfi jegyzőkönyv értelmében tilos a vegyi fegyverek használata és bármi más ezzel kapcsolatos tevékenység is.
– Igen, tilos. Ott mégis ezzel foglalkoztak. Sőt a férfi elmondása szerint használták is Kína ellen több alkalommal.
– Micsoda? – emelte meg ismét a hangját a férfi. – Ez egyszerűen lehetetlen. Ilyet nem csinálhat a birodalom. Ez hazugság, és tiltott dolog lenne. Ez nem egyezik az elveinkkel. A becsületesség a történelmünk része. Ezt nem hiszem el.
– Lehet, hogy a történelmünk része – folytatta szomorúan a nő –, én azonban láttam ezeket az embereket. Egyértelmű, hogy gázmérgezést kaptak. Ráadásul súlyos formában. Egyikük sem élte túl a napot. Pokoli kínok között haltak meg.
– És mit mondott még a férfi? – sürgette feleségét Isao, aki most már nagyon kíváncsi volt a történet végére.
– Mielőtt meghalt, elmondta, hogy csaknem tíz éve folynak kísérletek a szigeten, amiről senki nem tudhatott. Több száz nyulat telepítettek be a „lakatlan” szigetre, hogy azokon tesztelhessék a vegyszerek hatását. Azt mondták nekik, hogy a nyulak bőre hasonló az emberéhez, tehát a vegyi fegyverek hatását tudják mérni rajtuk.
– De hiszen ez egyszerűen borzalmas! – vágott közbe Isao. – Hiszen a városunk csupán néhány percnyire van a szigettől. Bármikor megmérgezhettek volna minket. Persze, ha mindez igaz, amit mondtál.
– Igaz, Isao. Hidd el, hogy igaz! Ez a háború mindent és mindenkit megváltoztatott. A jókból rosszak lettek. A becsület és az emberélet ma már nem számít. Hidd el, ha láttad volna annak a férfinak az arcát, egy percig sem kételkednél a szavahihetőségében.
– És mi történt ezután?
– A férfi annyit mondott még, hogy néhány nappal ezelőtt kapták a tájékoztatást, hogy bezárják az üzemet. Ők azt a parancsot kapták, hogy tüntessék el az árulkodó nyomokat mindarról, ami a szigeten működött az elmúlt évek során. A nyulakat szabadon engedték, ők pedig megpróbálták a vegyszereket megsemmisíteni. Ekkor történt a baleset. Így kerültek hozzánk.
– Így viszont, hogy mindenki meghalt, a titok is a sírba szállt velük – erősítette meg Isao.
– Pontosan. Ha a férfi nem mesél, sosem tudjuk meg, mi történt néhány kilométerrel az otthonunk közelében. Még annyit üzent, ha esetleg találkozom a feleségével – aki elvileg itt él a városban –, meséljem el neki, amit elmondott. Nehogy feledésbe merüljön ez a gaztett. És mondjam meg neki, hogy élete minden percében a családjára gondolt. Tudja, hogy gonosz dolgokat tett a szigeten, de nem tehetett mást. Nem önszántából ment oda.
Isao még várt, hátha folytatja felesége a történetet, de csöndben maradt. Isao megölelte az asszonyt.
– Ezután többet már nem mondott. Meghalt – zokogta Yoshiko.
A férfi még szorosabban ölelte a nőt, tudta, hogy nem tud semmi olyat mondani, ami megvigasztalhatná az asszonyt. “
“Az Icukusima szigetén álló sinto szentély évszázadok óta őrzi a sziget bejáratát. A városka lakói rendszeresen kijártak a szigetre még a békeidőben. A szentélyt azonban a hagyományok szerint csupán egyfelől, a tonin keresztül lehetett megközelíteni. A díszkaput csaknem ezer évvel ezelőtt kámforfából építették még. A legenda szerint pedig a szigeten élő szerzetesek csupán apálykor hagyhatták el a szigetet, mivel dagálynál már víz veszi körül azt. Maga az egész szentély a vízre épült, csak apálykor láthatóak a cölöpök, melyek a szentélyt tartják. Ha azonban víz veszi körül, olyan, mintha az egész szentély lebegne a felszínen.
– Megígérem neked, hogy hamarosan elmegyünk oda is – mondta bátorításképpen húgának
Akihiro –, de most már kicsit szedjük a lábunkat, nehogy elkéssünk.
Gyorsabban kezdtek lépdelni a reggeli napfényben a gyerekek. Így éppen beértek az iskolába még
azelőtt, hogy elkezdődött volna az eligazítás. Nyolc órakor Akihiro már a barátaival együtt hallgatta a tanárnőt, aki éppen a birodalom dicsőségéről beszélt. Szinte minden reggel ezzel indult az iskolában, hiszen a gyerekeknek ismerniük kellett a háborút, minden „szépségével” együtt.
Az előadás azonban nem tartott sokáig. 8 óra után néhány perccel felhangzott a veszélyre figyelmeztető riadó. Az idegtépő vijjogás azonban már senkit nem ért váratlanul. Sok esetben fordult
elő, hogy iskolaidőben harsant fel a légvédelmi sziréna. Korábban ilyen esetben azonnal óvóhelyre
indultak a gyerekekkel. Most azonban valamiért késlekedtek.
Az emberek már belefáradtak a menekülésbe, és a bujkálásba. Ráadásul Hirosima városát többnyire
megkímélték a bombák. A gépek inkább csak átrepültek a fejük felett. Most is erre számítottak. A
tanárok ennek ellenére a gyerekeket szigorú sorrendben kiterelték az épület folyosójára és
megindultak az óvóhely felé.
A tanulók rendezetten és a szigorú szabályokat követve némán gyalogoltak a folyosón. Közben a fejük felett érkező bombázó egyre közelebb ért, a hangja összetéveszthetetlen volt.
– Ez egy B-29-es – súgta mellette álló barátjának Akihiro, közben pedig elégedetten mosolygott.
Yamamoto, aki a tanteremből kilépve észrevette barátját a folyosón, gyorsan mellé csapódott, hogy
majd az óvóhelyen tudjanak közösen Ohajikizni.
– Honnan tudod ezt így? – kérdezett vissza halkan Yamamoto, aki félt, nehogy meghallja a
tanár, hogy beszélgetnek, mert a szabályok megszegéséért komoly büntetés járt.
– Miért? Te nem tudod? – kérdezte Akihiro. – Évek óta hallgatjuk őket. Sokszor olyan közel repülnek, hogy még a gépek számát is el lehet olvasni. És ha jobban odafigyelsz, akkor hallhatod, hogy minden gépnek más a zaja. Nem tudom, mitől lehet ez, az üzemanyag, a motor vagy a kialakítás miatt, de mindegyik más. Ez most egy B-29-es.
– És ez probléma? Mármint ez rossz nekünk? – kérdezte kicsit félve a fiú.
– Eddig is sokszor röpködtek erre ilyen bombázók. Nekünk ez nem rossz, de ahová tart, ott
biztosan nem zárul jól ez a reggel. Jó nagy pusztítást tudnak csinálni. De egyvalami nagyon
furcsa nekem – töprengett el Akihiro.
– Micsoda? – kérdezte kisfiús kíváncsisággal a barátja.
– Csak egy gépet hallok. Figyeld csak?
Mindketten az ablak felé fordították a fejüket, mintha így jobban hallanák a kintről jövő zajokat
– Valóban – suttogta Yamamoto –, én is csak egyet hallok.
– Ezek azonban mindig csapatban repülnek. Mi lehet ez most, hogy csupán egy gép száll erre?
Felderítő nem lehet, hiszen ez bombázó.
Néhány másodpercig újra füleltek, majd valami vészjósló hangot hallottak meg a fejük a felett. A
félreismerhetetlen süvítés egyre közelebb ért hozzájuk.
– Mi a fene? – szakadt ki most már hangosan Yamamotóból. Szinte mindenki megtorpant a
folyosón. Nem csak azért, mert a fiú óriási szabályt szegett, nem elég, hogy hangosan megszólalt, ráadásul még csúnyán is beszélt.
Az egyre közeledő füttyszóhoz hasonló süvítést most már mindenki hallotta. Mintha egy több tonnás vonat közeledett volna feléjük a magasból, vagy épp egy hurrikán középpontjában álltak volna.
– Ez egy bomba! – kiabált valaki a folyosón a tömegből, a mondatot azonban már nem tudta
befejezni.
Annak ellenére, hogy tudták, hogyan kell viselkedniük bombatámadás esetén, hiszen az iskolában sokszor elpróbáltatták velük, most mindenki önkéntelenül is az ég felé nézett az ablakokon át. A levegőben egy hatalmas tárgy törte át a felhőréteget, és zuhant egyenesen a városuk felé. Akihiro utolsó gondolata az volt, hogy a bomba messze van. Ahogy látta, a távolban levő hidat vette célba, amin nem sokkal korábban átsétált a húgával. Itt talán nem lesz bajuk.
A bomba azonban a várttal ellentétben nem csapódott a földbe. Nem sokkal a felhők alá érve
robbant fel. Elviselhetetlenül fájdalmas, vakító fény töltött be mindent, majd egy pillanattal később
meghallották a robbanást is, ahogyan 13000 tonnányi TNT erejével robbantotta fel a testében rejlő uránt az az atombomba, mely a világtörténelemben elsőként Akihiróék szeme előtt tárta fel a poklot.”
“Másnap reggel mindannyian már jóval hajnali 5 óra előtt a megbeszélt helyen várták az indulást. Rahal örömmel látta, hogy mindenki kész részt venni az akcióban. Legbelül nem bízott abban, hogy mindenki felszáll a teherautóra reggel.
A hosszú út alatt szinte mindenki néma csöndben az utat nézte. Ami először valóban jól kialakított autópályán haladt, de később, ahogyan közeledtek az északi határ felé, a szép házak látképét romok váltották fel. A homokos területen szinte semmi nem maradt életben. Növényzet is alig akadt. Néha csupán sejteni lehetett, hogy ami mellett elhaladnak, az korábban egy falu lehetett.
Idlib közelében pedig a romok között már halottak is feküdtek. Volt, amelyik már régóta – Violet szerint. A hozzátartozóik talán szintén meghaltak vagy elmenekültek. A testek a szabad ég alatt a forróságban bomlottak szét. Senki nem törődött velük. A látvány mellett az orrfacsaró bűz is elviselhetetlen volt, ami a nyitott ablakokon beömlött az autókba is.
– Ez egyszerűen borzasztó – mondta halkan Olivia –, ha nem látod, ezt el sem hiszed. Mi történik itt? Egyáltalán miért történik ilyen borzalom?
A kérdésére senki nem válaszolt, de mindannyian ugyanezt kérdezték maguktól. Megmagyarázhatatlan kép tárult a szemük elé.
Idlibbe már kavicsos homokúton jutottak el. Tulajdonképpen az utcának nevezett romok mellett állították le a teherautókat.
– Először a sebesülteken kell segítenünk – adta ki a parancsot Rahal –, addig a teherautó a közelben levő még megmaradt kórházba viszi a felszerelést. Oda visszük a sérülteket, ha még vannak. A legutolsó légicsapás órákkal ezelőtt volt.
Mindannyian kiszálltak az autóból, de szinte földbe gyökerezett a lábuk. Az utca, ami valaha talán egy piac lehetett, teljesen megsemmisült. Csupán néhány paraván emlékeztetett arra, hogy korábban itt még élet volt.
A romokon mindenütt emberi testrészek és vér látszódott. A levegőt megtöltötte a kisgyerekek jajveszékelése, akik anyjuk holtteste felett álltak. Nem értették, mi történt körülöttük. Anyjukat szólongatták sírva, aki vérbe fagyva feküdt egy leomlott épület előtt.
Sok sérült segítségért könyörgött, de az orvosok látták, hogy menthetetlen sebeik vannak. Többségében leszakadt végtagokkal feküdtek a porban. Volt, aki a romok alá szorult. Violet könnyes szemmel próbálta eldönteni, hogy kihez is menjen először oda. Végül Michael taszított egyet a sokkos állapotban ácsorgó csapaton.
– Na, induljunk már! Mindenki ahhoz megy oda, akit először meglát. Vannak itt férfiak, akik látjátok, megpróbálják kimenteni az áldozatokat a romok alól. Akit tudsz, ellátsz! Itt nincs nálunk semmi csak kötszer és fájdalomcsillapító. Akit lehet, bekötözöl, aztán viszik a kórházba. Akin nem lehet segíteni, annak adj fájdalomcsillapítót. Legalább ne szenvedjen. Őket is beviszik a kórházba, de valószínű nem élik túl az utat sem.
Szinte egyszerre indultak el botladozva a hatalmas épületmaradványok között. Violet egy asszonyhoz szaladt, aki véres hidzsábban ült. Valószínű a fejét érhette ütés. A lány gyorsan bekötözte a nála levő gézzel, aztán két férfi az első autóhoz segítette, hogy bevigyék a kórházba. A férfiak, Rahal, Michael és Jean-Pierre a súlyos sérültekhez mentek. A lányok hálásak voltak ezért, mivel már a látvány is eléggé sokkolta őket.
A sérültek többségét a szétbombázott épületek matracain próbálták eljuttatni a teherautókhoz, mintha hordágyon vinnék. Miután megtelt a teherautó, azonnal elindult a 20 kilométerre levő, még nagyjából ép kórház felé.
A csapat körülbelül 30 sérültet látott el a bombázás helyszínén. Többségében nőket és gyerekeket. Csaknem ugyanennyi halott is volt. Ők is inkább nők és gyerekek.
Violetet nagyon megviselte a látvány. Annak ellenére, hogy orvosként látott már halottat. Ez mégis más volt. Erőszakos halál. Ráadásul értelmetlen halál – bár a halál sokak szerint mindig értelmetlen, de ezek életerős nők voltak, férfiak. Gyerekek, akik előtt ott állt az élet. Nem tehettek semmiről, pusztán itt éltek. Tették a mindennapi dolgukat. Lejöttek a piacra élelemért. Haza már nem tértek soha. Árva gyerekek maradtak utánuk, akik esetleg hazavárják őket. Mi van, ha otthon egészen pici baba is van? A szülei maradványait pedig épp most szedik össze a mentőcsapatok. Senki nem tudja, kik voltak ezek az emberek. Névtelenek. Ki tudja, hány gyermek hal éhen most azért, mert az anyját várja haza. Napokig, hetekig, de soha többet nem megy vissza. “

jekkelgabi.hu | Minden jog fenntartva 2022 | Általános Szerződési Feltételek

Scroll to Top
Share on facebook
Share on email

Hírlevél újdonságainkról!