Szőke fürtjei lobogtak a szélben, ahogyan sebesen átrepült a város felett az egyetlen igazi hős. A hátán levő macskamancsos palástjáról és a fején lévő fekete macskafülekről ismerte fel mindenki. Őt. A macskák legjobb barátját és egyben a védelmezőjüket is. A híres Titamentőt. A hőst, aki macskafüleivel minden apró segélykérő nyávogást meghallott és már indult is a bajbajutott segítségére.

Nem volt ez máshogy most sem. A rettenthetetlen Titamentő halkan ugyan, de összetéveszthetetlen hangokat hallott meg a levegőben. Füleit azonnal a hangforrás irányába fordította és azonnal tudta cselekednie kell. A Titamentő felpattant két kezét előrenyújtotta és már szállt is a hang irányába, ami meglepő módon nem közvetlenül a földről érkezett. A hős repülés közben is tovább hegyezte fekete füleit és így néhány másodperccel később be is tudta azonosítani a hang forrását. Egy óriási fa tetejét.

Az akcióhős azonnal nagyobb sebességre kapcsolt és most már üstökösként haladt a napos égbolton, hogy minél előbb segítséget adhasson a nyávogó hang gazdájának. Amikor azonban közelebb ért a fához, még a Titamentőt is meglepte annak magassága. De természetesen minden félelmét leküzdve közelebb merészkedett a színes zöld és sok helyen aranysárgán pompázó levekhez, melyek tövében egy ici-pici fekete- fehér kismacska kuporgott. Az életmentő rögtön tudta, hogy csak ő segíthet, hiszen a macska fentrekedt a fán. Ilyen magasságokba azonban ember nem tudna felmászni, egyedül csak a Titamentő.

Hogy ne ijessze meg az állatot, a hős szépen lassan ereszkedett le az égről a fák ágai közé. Megsimogatta a pici macska hátát, aki azonnal hangos dorombolásba kezdett, majd nyávogással üdvözölte is megmentőjét. (Természetesen azonnal felismerte őt a palástjáról és a füleiről)…A Titamentő ezután ölbe vette a kisállatot, egy hatalmas ugrással elrugaszkodott az ágról és szépen lassan leereszkedett a földre. Ott elköszönt kis barátjától és folytatta..

– Csabika, hát még mindig a macskával játszol, gyere Drágám olvasok neked egy nagyon érdekes mesét – zavarta meg a hőst egy kedves, ismerős hang a távolból

– Én nem Tabika vagyok, én vagyok a Titamentő

Az ajtóban levő kedves hang elmosolyodott

– Ne haragudj, nem vettem észre a fekete füleidet Cicamentő.

Azzal felemelte a hőst, vigyázva, nehogy a láthatatlan palástja összegyűrődjön. Majd hatalmas puszit nyomott a „fekete macskafülek” közé.