Streamerek a pácban!

Beleolvasó

– Ez egyszerűen fantasztikus! – törte meg a csendet Julcsi – azt hiszem történelmet írunk a mai streammel.

Gábor bácsi nem szólt egy szót sem, de a fülig érő vigyor még mindig ott volt az arcán. Tetszett neki a gyerekek öröme.

– Akkor, ha jól értem – folytatta kicsit értetlenül Berci – benne leszünk a játékban?

– Igen jól érted! Ha jól értem. – bizonytalanodott el kissé Dávid.

– Mindannyian jól értitek! – emelte fel a hangját Gábor bácsi – látjátok azokat a különleges huzalokat? – azzal a földön fekvő csukló vastagságú, hosszú kábelkötegre mutatott, ami kígyószerűen húzódott a számítógépek között. – Az a kulcsa az egésznek!

A gyerekek némán körbejárták a szobát. Igyekeztek követni a hosszú kábelfolyamot, melyet Gábor bácsi stílusosan szintén ledfényekkel díszített azért, hogy még inkább elkápráztassa a tiniket.

– A gépeket ugyanúgy kell használni, mint eddig. Látjátok, mindenkinek jut egy, ahogy eddig is. Leültök a saját gépetek elé. Mindannyian felveszitek a VR szemüveget, majd egyszerre csatlakoznotok kell az adott játékhoz. A többi már az én dolgom.

– Ennyi az egész? – csodálkozott Berci.

– Miért, mit vártál még? – komorodott el Gábor bácsi.

– Nem is tudom – töprengett a fiú – valami villanást vagy robbanást.

– Esetleg atomfelhőt, nem? – kacagott fel Dávid.

– Nem! Azt azért nem vártam – csóválta meg a fejét Berci – de azt hittem, kicsit más lesz az indulás, mint korábban.

– Az indulás nem lesz másabb – folytatta a férfi – de az érkezés! Na az annál inkább izgalmas lesz.

A gyerekek néma csöndben álltak a pince közepén. Újra meg újra végigfuttatták tekintetüket a gépeken és az azokat összekötő huzalokon. Végül újra Julcsi törte meg a csendet. Most azonban félénken szólalt meg, nem szerette volna megbántani Gábor bácsit.

– És nem veszélyes ez?

– Jajj drágám – ölelte meg a férfi – dehogy veszélyes. Szerinted engedném, hogy bármi baja essen a kedvenc unokaöcsémnek és a barátainak? Anita néni haragjáról már nem is beszélek – hangosan felkacagott, majd komolyra váltotta a hangját – különben is már kipróbáltam.

– Tényleg? – csillant fel Dávid szeme – hogyan? Milyen volt?

– Tudjátok, hogy én nem szeretem a mostani modern rohanó játékokat, amiben szinte minden másodpercben történik valami. – kezdett mesélni a férfi, miközben leült az egyik gamer székre. A gyerekek szorosan körülvették. – Én a lassabb, taktikai játékokat szeretem.

– Mondd ki bátran Gábor bácsi! – nevetett Berci – a retro játékokat kedveled, mint anyu. Néhány perc csupán egy pálya.

– Pontosan! Az épp elég ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsoljon. Szóval én legtöbbször vendéglőt vezetek vagy kincset keresek. Néha, ha több időm van, állatkertet vagy vidámparkot építek.

A gyerekek halkan kuncogni kezdtek a játékok hallatán. Dávid arcán furcsa grimasz terült szét, majd a szemeit forgatni kezdte. A többiek a szájuk elé tették a kezüket, nehogy hangosan felnevessenek. Mindannyian tudták, milyen játékokról beszél Gábor bácsi.

– Mondjuk az állatkert nem volt túl jó ötlet – folytatta a férfi, észre sem vette, hogy a körülötte álló kis csapat fuldoklik a nevetéstől.

– Miért nem volt jó ötlet? – törölte meg a szemét Julcsi.

Gábor bácsi szeme felcsillant a kérdésre. Titkon félt, hogy a gyerekeket nem érdeklik majd a felnőttek megszokott régi unalmas játékai.

– Gondoltam, azzal próbálom ki a rendszert, de bevallom nem akartam egyedül menni, így egy hű baráttal indultam a próbaútra.

– Úristen! – hüledezett Berci – csak nem Anita nénivel mentél?

– Jajj, dehogy is – nevetett fel hangosan a férfi – ahogy ismerem, már az összes állatot ideköltöztette volna a házba az állatkertemből. Nem, nem. Sajóval mentem.

– A kutyával? – hahotázott Dávid – hogy bírta a szemüveget?

– Sajónak mindegy, csak velem lehessen. Most is megsértődött, hogy nem engedtem le a pincébe – azzal a lépcső irányába mutatott, ahol az ajtó mögött hűségesen feküdt a család kedvence, a 7 éves Bobtail kutya. Néha hallatszott, ahogyan beszagol az ajtó alatti résen, nyugtázva, hogy kedvenc gazdija még odalent van – és különben sem kellett neki szemüveg, az csak nekem kellett. Sajó az ölemben volt. Nem mondom, hogy nem nyomott össze az út során. A súlyával nem számoltam, mielőtt elindultunk.

– És mi történt odaát?

– Hááát, azt igazán nem is tudom elmondani vagy leírni. Azt át kell élni. Egyik percben még itt ültem a pincében, a másikban pedig már ott álltam az oroszlánjaim ketrece előtt. A kertben dolgozók üdvözöltek és megmutatták, milyen szépen rendben tartják a parkomat. Éreztem a nap melegét a hátamon, a fű surrogását a talpam alatt és persze Sajó borzasztó súlyát az ölemben, mert ő odaát is ott volt. Hosszú idő kellett, mire rájöttem, hogy le is tudom tenni a földre. Na ez nem volt jó ötlet.

A gyerekek egy szót sem szóltak, várták a befejezést. Legbelül azonban egyre izgatottabbá váltak. Kezdték volna már a játékot, hogy megtapasztalják végre ezt a csodát, amit Gábor bácsi alkotott nekik.

– Szóval a lényeg, hogy most már tudom, miért nem lehet állatokat bevinni az állatkertbe.

– Mondjuk egy kutyát? – kérdezte Julcsi.

– Akár egy kutyát, de semmi mást, ami nem odavaló. Sajó a végtelen türelméről híres. Igazán én sem gondoltam bele, hogy ha belcsöppenek a játékba, akkor valóban oda is kerülök. Sajó, amint letettem a földre, teljes extázisba esett az ott levő illatoktól. Csaholni és rohangálni kezdett. A látogatók sikítoztak, szétdobálták az ételt és az italokat az úton. A takarító személyzetem partvissal próbálta megfékezni a kutyámat, de nem sikerült. Több nézelődőt is feldöntött, mire végre megfogtam, de addigra a parkom úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna a közepén. Gyorsan visszajöttem a pincébe. Napok óta próbálom helyrehozni a játékot, most már innen kívülről, de azt hiszem a látogatóimnak elment a kedve az állatkertemtől. Új pályát kell kezdenem.

– Húúú, ez király lehetett! – lelkendezett Dávid – szívesen ott lettem volna!

– Majd, ha újat építek, kutya nélkül eljöttök velem. De most már igyekezni kell, mert hamarosan indul a streametek. Hoztatok szemüveget?

Mindhárman bólintottak, majd kotorászni kezdtek a hátizsákjukban.

– Helyes! Akkor mondom és mutatom mit csináljatok! Aztán indulhat az akció!

A három kamasz szinte teljesen egyszerre érkezett meg az előcsarnokba, melyben néhány dobozon kívül semmi nem volt.

– Kicsit olyan, mintha egy tengeralattjáró belseje lenne. – töprengett Julcsi, majd végignézett a kezein, melyek körvonala egyre élesebben rajzolódott ki a helyiségben, melyben csupán pislákolt a fény.

– Tényleg olyan! – erősítette meg Berci, majd leült az egyik fal mellett álló székre. – Akkor a szokás szerint most várni fogunk?

A többiek nem válaszoltak, körbejárták az apró helyiséget. Julcsi az egyik dobozon levő laptopot nézegette, de azon semmilyen információt nem talált. Dávid körbe körbe sétált a teremben, majd hirtelen megállt, érezte, hogy valami a fejére nehezedik.

– Ez mi ez? – kapott a fejéhez a fiú – jajj, ez tényleg olyan, mint a játékban. Nem hiszem el, Gábor bácsi tényleg megcsinálta?

Dávid feje búbján először csupán villodzó fények körvonala látszott, majd másodpercek múlva két ördög szarv jelent meg a fején. A fiú kihúzta magát. Most már valóban úgy érezte, hogy kész a játékra. Berci és Julcsi látva barátjuk átalakulását, megtapogatták a fejüket, de egyelőre csupán melegséget éreztek, ahogyan az erőtér aktiválódott felettük. Berci óvatosan próbált a feje fölé sandítani, majd nem sokkal később örömmel nyugtázta, hogy az ő karaktere is kész. Peckesen sétálgatott egy tekercs wc papírral a fején. Dávid sosem értette, miért tetszett barátjának ez a fejvédő. De nem is igazán tudott elgondolkodni rajta, hangos nevetés csapta meg a fülét. Azonnal a hang irányába fordult, de csak két társát látta a teremben levő egyik doboz mellett. Berci azonban szinte már fuldoklott a nevetéstől.

– Most meg mi a fene bajod van? – szólalt meg a nevetéstől szóhoz sem jutó barátjával szemben a lány – Mi olyan marha vicces? – mivel Bercitől esélye sem volt választ kapnia, gyorsan Dávidra nézett, aki miután tekintete találkozott a lányéval szintén óriási nevetésben tört ki.

– Na, ne csináljátok már! -csattant fel Julcsi – elárulnátok végre, hogy mi bajotok van?

– Jó a sityakod! – nyögte ki nagy nehezen Berci, majd a lány feje fölé kezdett mutogatni.

Julcsi a fejéhez kapott, majd miután rájött, hogy min nevetnek a barátai a dobozon levő laptop elé hajolt. A monitor még mindig fekete volt, viszont a kissé tükrös felületben megnézhette a nevetés tárgyát.

– Marha vicces, mondhatom! – puffogott Julcsi, amikor a monitoron meglátta a saját arcát. A feje tetején azonban egy hatalmas rózsaszín flamingó virított. – Biztosan a húgom játszott legutóbb a karakteremmel. Egyébként nem is áll olyan rosszul! – mosolyodott el végül, majd jobbra – balra forgatta magát a monitor előtt, hogy jobban lássa a fején ülő madarat.

– Nem csináltál neki külön belépőkódot? – kérdezte könnyeit törölgetve Berci

– Dehogynem! Ennek ellenére, mindig az én nevem alatt játszik.

Ebben a pillanatban felvillant a laptop képernyője, eltűntetve róla a lány tükörképét. Julcsi bár ismerte a játékot, most mégis kicsit hátrahőkölt a géptől.

– Na, mi lesz? – kérdezte Berci – gyorsan változtasd meg a karaktert, ha szeretnéd. Szerintem hamarosan jönnek a többiek is. Julcsi gyorsan a laptop elé lépett, és bár félve, de megérintette a billentyűzetét. Néhány kattintással máris a többiek által is jól ismert pestisálarcot viselte. Vigyorogva fordult el a géptől.

– Naaa! Most már én is kész vagyok! Kezdhetjük! De hol vannak a többiek? – nézett bizonytalanul körbe a szobában.

– És most mégis hol találunk segítséget? Egyáltalán mi a fenét keresünk? – kérdezte kétségbeesetten Berci. A gyerekek a terem közepén álltak, csupán a visszaszámlálás vészjósló hangja töltötte be a termet. Berci izgatottan tördelte a kezét, próbált körülnézni a helyiségben, de nem mozdult.

– Jó! – törte meg a csendet Dávid – Okosnak kell lennünk és nagyon gyorsnak, ugyebár – azzal lopva a számlálóra nézett, ami már 45 másodpercnél járt – Nézzünk körbe a szobában, kell lennie egy karnak, egy tekerőnek, esetleg egy papírnak, amin van további segítség. Induljunk már! – kiabálta végül a fiú, mivel senki nem mozdult meg a társaságból.

Dávid hangja azonban visszalökte őket a valóságba. Julcsi a szoba jobb falát tapogatta végig. Elhaladt a dobozok mellett, majd tüzetesen megvizsgálta a generátorok oldalát is. Berci az első képernyőhöz lépett, újra megpróbálta a felületén kirajzolódó kapcsolókat átállítani. A monitor azonban nem reagált az érintésére. Csalódottan, de kissé kapkodva kezdte a képernyő mögött levő falat feltérképezni. Ezalatt Dávid és Adam a szoba többi falát és a berendezési tárgyakat nézték át.

– Nem hiszem el! – sikított fel Julcsi, amikor a számláló már a 25-re ért – Nincs itt az égvilágon semmi!

– Kell lennie! – utasította Dávid – Keresd tovább!

– De azt sem tudom mit keressek! – kiabált vissza a lány. Berci ügyet sem vetett a kialakult közjátékra. Már a monitoron pörgő számok kattogását is alig hallotta, annyira belemerült a vizsgálódásba.

– Gyertek ide! Gyorsan! – süvöltötte végül a fiú, amikor benyúlt az első képernyő háta mögé – itt érzek valamit!

Mindhárman a falhoz rohantak. Egyszerre akartak a monitor mögé nyúlni, de a hely nagyon szűkös volt a készülék és a fal között.

– Nem fér be a kezem! – idegeskedett Dávid, majd megpróbálta a halántékát a falnak szorítani, hátha belát a fal és a monitor közötti résbe. – Látom már! – kiabálta – Berci azonnal nyúlj be hátra, a te kezed vékony! Berci azonnal ugrott, majd szinte könyékig eltűnt a monitor mögött.

– Julcsi te előlről nézd a képernyőt, mi történik. – dirigált tovább Dávid – Berci, te pedig csavargassad a gombokat hátul.

– A monitoron öt kapcsoló van! – kiabált Julcsi – a jobb oldali három felfelé áll, és a bal oldali is. Gondolom jobbról a negyediket kell felpattintani!

– Így van! – szólt Dávid, majd a szemközti falon futó számsorra pillantott, ahol a számjegyek épp most váltottak át kétjegyűről, egyjegyűre. – De siessünk! Nincs időnk!

Berci idegesen matatott a monitor hátsó falán, míg végre megtalálta a gombokat.

– Ez az első – motyogta maga elé, ahogyan kitapogatta kezével a gombsor elejét – Ez a második, harmadik, negyedik ötödik. Oké, megvan! – kiabálta – Innen indul a sor tőlem, erről az oldalról, szóval innen a második gomb!

– Úgy van! – toporzékolt most már Julcsi – Csak csináld már! Tekerd el!

– De nem mozdul! – dadogta Berci – csúszik rajta a kezem és meg se moccan!

– Akkor csak nyomd meg! – üvöltötte Adam, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket.

5…4…3…

– Nyomd már meg!! – kiabálta most már mindenki a teremben.

2…1…

– Kész van! – csúszott ki a monitor mögül mosolyogva Berci – azt hiszem megállt.

– Persze, hiszen még a játékban vagyunk! – bólintott Adam.

A gyerekek fáradtan rogytak le a földre. Mindannyian a velük szemben levő képernyőre meredtek, ahol nemrég még a számsor pörgött sebesen visszafelé. Most ismét a mosolygós arc jelent meg rajta, majd halványan derengeni kezdett egy like jel is.

A fiatalok egyszerre indultak meg a sötét folyosó irányába, ahol csupán a sarkokban látszódott némi vörös fény az ott elhelyezett ledcsíkok miatt. Julcsi igyekezett eltávolodni a falaktól, még mindig megrémítették a sejtelmes fények. A megmaradt kis csapat futva igyekezett a helyiség egyetlen csapóajtaja felé, ahonnan újra a havas külvilágba jutottak.

– Tudjátok mi az érdekes? – szólalt meg Berci, miután kiértek a szabadba.

– Micsoda? – fordult a fiú felé Anna, aki egy percre sem hagyta abba a futást.

– Itt kint szinte derékig ér a hó, ráadásul folyamatosan esik is. Látszik a leheletünk – azzal egy nagyot fújt a levegőbe a fiú. A szája előtt hatalmas ködpára keletkezett.

– És? – érdeklődött most már Dávid is.

– Nem fázunk! – emelte fel a hangját Berci – ilyen hidegben a nyári ruháinkban vagyunk, ahogyan elindultunk a gamer szobáinkból. Rajtam póló van, a lányokon szoknya és pántos felső, de rajtatok sincs pulóver. Mégsem fázunk.

– Ez valóban érdekes! – állt meg Adam az egyik hókupac mellett, majd felemelte a hóesésbe a kezét. A hópelyhek nem olvadtak el, amikor a tenyerébe hulltak. Apró alakzatokat formázva a kezében maradtak. – Ezt nézzétek, nem olvad el a hó sem! Télen ez azért egy kicsit másképp működik!

– És most ezzel mire akartok célozni? – kérdezte félve Julcsi – Tél van, de mégsincs tél?

– Itt valami nagyon nem stimmel! – gondolkodott el Adam, de még mindig a tenyerén gyülekező hópelyheket nézte – Én úgy tudom, hogy a hőmérsékletet is beállították, épp azért, hogy megnehezítsék a játékosok dolgát a pályán.

– Igen, nekem is ezt mesélte az anyukám! – lépett a fiú mellé Anna – ő volt az egyik fejlesztő a pálya évszakának a kialakításában. Nem sokan dolgoztak benne, csupán három vagy négy informatikus. Kezdetben még az volt a terv, hogy nyári meleg legyen idebent. Meg is csinálták hozzá a konstrukciót, de aztán a játék kitalálója megváltoztatta a tervet, és fagyos téli hideget akart. Azt mondta, ezzel még izgalmasabb lehet a játék, hiszen a bent levőknek az évszakokkal is harcolniuk kell. Nem értem mi történhetett, de itt már valóban nincs hideg, mégis látszik a leheletünk, mint télen. – azzal ő is egy nagyot fújt a levegőbe maga elé, kis párafelhőt képezve az arca előtt.

A fiatalok bambán bámulták a hóesést. Julcsi a lábával idegesen köröket formázott a hóban maga elé. A fiúkon pedig látszott, hogy próbálják megfejteni a titkot.

– Jesszusom, azt hiszem rájöttem! – törte meg a csendet Dávid. Mindenki a fiúra szegezte a tekintetét, kivéve Julcsit. A lány már eléggé ideges volt ahhoz, hogy ne akarjon még egy rossz hírt hallani ebben a játékban. – Szerintem bugos a játék!

jekkelgabi.hu | Minden jog fenntartva 2022 | Általános Szerződési Feltételek

Scroll to Top
Share on facebook
Share on email

Hírlevél újdonságainkról!