Titanic elfeledett hangjai!

"A hajóval együtt elhunyt összes ember emlékére. Társadalmi osztálytól függetlenül, mindannyian hősként haltatok meg."

Beleolvasó

1911 május 31. reggelén a munkások már a fehér zóna tartóelemeit távolították el. A tenger vízszintje folyamatosan emelkedett, az árapály mozgását követve kellett a hajót vízre bocsátani. Néhány órával később pedig a kék festékkel ellátott tartóelemeket is eltávolították. A hatalmas hajót már csak a kötelek tartották az üzem területén. Az emberek azonban már alig várták, hogy végre elérhesse a vizet, ahonnan már soha többé nem tér vissza a szárazföldre. A monstrum előtt levő rövid fából kiépített utat már több tonnányi faggyú borította, hogy megkönnyítse az acél útját a vízig. Dél után öt perccel két jelzőrakétát lőttek fel, mely jelezte a dolgozóknak, hogy itt az idő az utolsó ékek kiütésére. Robert csapata szinte egy emberként dolgozott. Míg a férfi a földön elhelyezett hatalmas kapcsoló mellé állt.

– Uraim! – köszörülte meg a torkát és nézett a körülötte összegyűlt tömegre. – Ez a mai nap egészen különleges. Pontosan 26 hónappal ezelőtt kezdtük el építeni ezt a fantasztikus hajót. Tudom, mennyi erőfeszítés, fájdalom, baleset és halál szegélyezte az utunkat. 1909. március 31-én még csak egy tervet láttunk magunk előtt. Egy csodálatos, de talán elképzelhetetlen tervet. Egy hajót, mely Alexander Carlisle fejében és tervezőasztalán fogant meg. Mi azonban életet leheltünk az élettelen és hideg acélba. Felruháztuk szépséggel, eleganciával és személyiséggel. Ő lett a nagyobb testvér, a legnagyobb, ami eddig létezett. Büszkék lehetünk magunkra. Büszkék lehetünk egymásra.

A munkások között álló férfi mondandóját egy újabb jelzőrakéta fellövése zárta. Robert meghúzta az előtte levő kart, mely egy szelepet működtetett. A hidraulika dolgozni kezdett, a hajó pedig fájdalmasan felsóhajtott. Robert ekkor kinyitotta a második szelepet is, mely már a hajó vízbe csúszását elősegítő faszerkezethez kapcsolt lemezeket irányította. Dél után 13 perccel a hatalmas hajó életében először megmozdult. Az egyedülálló eseményre összegyűlt több, mint százezer néző egyszerre kiáltott fel és bíztatta a vízrebocsátást. A világ legnagyobb hajója pedig először még komótosan, majd egyre nagyobb sebességgel közelített farral a víz felé.

Az emberek közül sokan a sapkájukat is levették, amikor a hatalmas fekete farrész és a hozzá kapcsolódó lenyűgöző hajótest elhaladt mellettük. Majd óriási csobbanással vizet ért. A 3 millió szegeccsel kézzel rögzített hajótest kecsesen lebegett a víz felszínén. Méltóságteljes orrán ott csillogott a név, melyet egyszerre skandáltak az egybegyűltek. Titanic. A világ legnagyobb hajójának születését jelzőrakéták fellövése és több ezer ember kiáltása kísérte…

David érezte, hogy a szemei megtelnek könnyel, ahogyan a látóhatáron a hajó méretei egyre csökkentek, de még mindig jól kivehetőek voltak a fedélzeten lévő emberek. Igen valóban olyan érzés, mintha a gyermekét látná. Hosszú hónapokat, erőt, időt és fáradtságot öltek bele, hogy ilyen legyen, amilyen most.

– Ne szégyelld a könnyeidet fiam! – karolta át barátja vállát William, miután észrevette a könnyeket a fiú szemében – én már ezerszer láttam a hajók első lépéseit, de a mai napig meghatódom. Valahol mindegyik a mi gyermekünk.
Némán néztek a távolba, ahogyan a vontatók megfeszített kötelei végén a hatalmas hajó egyre közelebb ér Belfast Loughhoz, ahhoz az öbölhöz, ahol a folyó az Ír – tengerbe ömlik. A parton levő ujjongás ugyan alábbhagyott, de a feszültség folyamatosan nőtt a bámészkodók között. Sokan tudták már mi következik. David azonban még soha nem vett részt ilyen eseményen.

– Na most figyelj! – emelte fel a hangját William, majd a hajó felé mutatott – Kezdődik! Mindjárt vesz egy mély lélegzetet.
Amint kimondta, a vontatóhajók kötelei meglazultak, majd teljesen elváltak a hajóktól.

A középen levő több ezer tonnányi acél lágyan ringatózott a vízen. Majd a gyomrában lévő szelepek óriási morajjal sorra beindultak. A gőzgép összetéveszthetetlen hangjai betöltötték a levegőt, a parton állók lélegzetvisszafojtva figyelték a hajót. A tizenkilenc méteres dugattyúk megmozdultak, majd a 720 tonnás szörnyek először finoman, majd egyre gyorsabban kezdtek mozogni. Félelmetes duruzsolásuk megtöltötte a teret. Nem sokkal később már elegendő gőz érkezett a kazánokból ahhoz, hogy a légcsavarok forogni kezdjenek a hajó végén. Ezzel egyidőben a gőzhajó első három kéménye füstölni kezdett. A monstrum felől érkező hangzavar mindent betöltött. A munkások könnyes szemmel, míg a parton lévők ismét éljenezve próbálták túlkiabálni a hajó első szavait, melyet a tökéletes mérnöki és a dolgozók két kezének munkája tett lehetővé. A hajó mögött keletkezett turbulencia jelezte, hogy a monstrum működőképes. Majd lassan, nagyon lassan a Titanic megmozdult. Életében először a saját erejéből. A távolban is hegyként magasodó gőzhajó hangosan dübörögve, mégis lágyan indult el a torkolatból, majd ráfordult a nyílt vízre.”

– Mindent összepakoltatok? – kérdezte Emilia a gyerekektől, akik már izgatottan várták az indulásuk idejét.
– Igen, azt hiszem! – nézett körbe Filip – Próbáltam segíteni nekik.Az asszony körbenézett a házban. Mindenhol bőröndök hever-tek. Filip idegesen tördelte az ujjait a szoba közepén, mert a leg-nagyobb igyekezet ellenére sem sikerült megoldani a kistestvérei körül kialakult káoszt. Amint valamit elpakolt, a kicsik szinte azonnal újra elővették őket a táskákból. Mondván, ők éppen játszani akartak. Emilia kedvesen nézett nagyfiára, ezzel meg is nyugtatta őt. Tudta, hogy anyja nem haragszik.

– Sikerült mindent elintézni? – lépett be a házba az apja – Re-mélem igen, mert én jó híreket hoztam. Mindannyian leültek a konyhában lévő asztalhoz, ahogy min-dig is, ha a férfi valami nagy bejelentést tett. Emilia megpróbálta legkisebb fiát az ölébe venni, de ő a nagyobb testvéreivel játsza-ni akart, így inkább letette a földre. Filip azonban helyet foglalt anyja mellett, hiszen ő már teljes felnőtt tagja volt a családnak. Szótlanul várták, hogy a férfi belekezdjen a mondanivalójába. Ő azonban nem szólt egy szót sem, csupán hét papírlapot tett az asztal közepére. A lapokat perforáció osztotta ketté. A papír na-gyobbik felén egy aprócska piros zászló díszelgett fehér csillag-gal a közepén. Ezen kívül csak számok és betűk voltak rajta. Filip előtt az asztalon fejjel lefelé hevertek a lapok, így nem tudta elolvasni a rajtuk lévő feliratot. Kérdőn nézett anyjára, akinek a szeméből most aggodalmat olvasott ki.

– Ezek szerint sikerült? – kérdezte halkan Emilia
– Még szép, hogy sikerült. Hosszú volt az út, nehéz volt meg-szerezni is, de látjátok mindent megoldunk. Ezekkel indul el az új vagy talán ismét egy új szakasza az életünknek. Filip most anyjáról az apjára nézett. Kicsit szégyellte magát, hogy még mindig nem érti a beszélgetést, így nem is tud érdem-ben hozzászólni. Apja azonban a segítségére sietett.

– Nézd meg Filip! Fogd meg! Ez a jegyünk az új életbe.
A fiatal fiú lassan nyúlt az előtte heverő papírok után, majd szépen sorban maga felé fordította őket, hogy végre megnézhes-se a rajtuk lévő szöveget. A hét jegyen, hét egymást követő sor-számot látott. Majd a White Star királyi postahajó feliratát, mely jelezte, hogy a hármas egyik tagjára szól a jegy. A hajó neve ki-emelten nagybetűkkel díszelgett a papír közepén.

„TITANIC”

Alatta a beszállás helye, mely Southamptont jelölte meg.
– Ez csodálatos! – csillant fel a fiú szeme, miután hosszasan átböngészte a jegyeket – Sokkal nagyobb hajóval utazunk majd, mint amivel idejöttünk?
– Bizony fiam, ez sokkal nagyobb és sokkal szebb hajó. – vá-laszolta Carl, majd feleségére nézett, aki még mindig az asztalra szegezte a tekintetét, ahol korábban még a jegyek hevertek.
– Ne aggódj drágám! – fogta meg Emilia kezét a férfi – minden rendben lesz. Tudod, hogy a nagymama miatt kellett hazajön-nünk. Mi mindent megtettünk érte, ápoltuk, vezettük a gazdasá-got, de nem bírunk vele. Túl sok ez nekünk, ráadásul visszakap-tam a worcesteri állásomat. Már semmi nem köt ide minket.
– Csak az emlékek Carl! – sóhajtott az asszony.
– Azok mindig velünk maradnak, de a gyerekeknek is sokkal jobb Amerikában. Ide pedig bármikor visszatérhetünk.
– Tudom – mondta – valahogy ez most mégis más. Más, mint a múltkor, amikor elmentünk.
– De miért? – érdeklődött a férfi.
– Mert most mindent felégetünk magunk mögött. Legutóbb összepakoltunk és elmentünk, de itt maradt a ház, a szeretteink.
– Akkor sem tudtuk, hogy valaha visszajövünk. Nem úgy in-dultunk el a hosszú útra.
– De mégis visszajöttünk, és volt hova Carl.
– A nagymamát ápolni jöttünk vissza és segíteni – mondta hal-kan a férfi – de ennek már vége drágám. Már nincs itt senki, aki miatt maradnunk kellene. Nincs, aki a gazdaságot vezetné, ha mi elmegyünk.
– Tudom – sírta el magát az asszony – Mégis, most nagyon fáj, hogy elmegyünk, de azt is tudom, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek. Nekik sokkal jobb lesz az életük. Így lehet jövőjük.
A férfi megszorította felesége kezét, de nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy az asszony kisírja magát. Érezte, hogy utána Emilia is jobban fogja érezni magát. Az első utazást nagyon várta az asszony. Carl nem értette, hogy most miért nem lelkesedik annyi-ra, mint legutóbb, de megértette a szavait. Félt valamitől, félt az elválástól, félt hátrahagyni a helyet, ahol felnőtt. Most ugyanis valóban végleg elmennek.

– Gyorsan, gyorsan! Égjen a kezetek alatt a munka! – kiabálta George a kazánházban. Nem szeretett kiabálni, de a hajó gyomrában mindig óriási volt a zaj. – Ne haragudjatok fiúk, nem az én hibám, de az utolsó pillanatban érkezett meg szinte az összes szén az útra.

– Semmi gond főnök. – ugratták a fűtők – mi is hallottuk, hogy hatodikán végre véget ért a sztrájk. A bányászok megkapták a jól megérdemelt bérminimumot.

– Na igen. – hümmögött egy félmeztelen izmos férfi – így most nekünk is lett jócskán munkánk.

– Ne duzzogjatok fiúk! – próbálkozott George – ez a hajó így is úgy is elindult volna. Talán most egy kicsit több munka lett vele az indulás előtt.

– És alatta sem lesz kevesebb. – kacagott egy másik tetőtől talpig szénporos férfi – talán az egész luxushajón egyedül itt folyik állandóan a munka.

– Nem is akármilyen! – törölte meg a homlokát egy idősebb fűtő – amíg ezek odafönn az igazak álmát alusszák és Amerikáról ábrándoznak vagy épp a naplementét nézik a fedélzetről, mi itt lent az ablaktalan hajófenéken, kegyetlen forróságban fulladozva is rakjuk a szenet, hogy táncolhasson ez a kislány.

A fűtők nevetni kezdtek. George is velük nevetett, de a hátát közben kirázta a hideg. Belegondolt, hogy milyen lenne, ha hosszú órákat kellene itt lent töltenie a lángoló kazánok között. Elzárva a külvilágtól. Biztosan nem lenne az a pénz, amiért megérné ezt csinálni. Nem is csodálkozott azon, hogy csak ritkán lát ismerős arcokat a fűtők között. Csak az igazi öreg rókák azok, akik valóban bírják a tempót idelent. A fiatalok a nagy pénz reményében elvállalják a munkát, de a többségük egy-egy út végén már fel is mond. A „fekete banda” tagjai, ahogyan ők nevezték egymást a szénpor miatt, összetartó csapat volt, annak ellenére, hogy a tagjai gyakran váltották egymást. George most is csupán két három férfit ismert már régebbről. John Priest volt az egyikük. Igazi nagy öregnek számított a szakmában. Nemcsak tudása, de ereje is volt a napi munkához. Itt lent ugyanis semmi más nem számított, csak az erő. A szenet talicskákkal vitték a kazánokhoz. Több száz tonnányit naponta. Ráadásul a szenet sem összevissza dobálták be a hatalmas kazánokba. Megfelelő sorrendben és egyenletesen kellett megtölteni őket, hogy a hajó megtarthassa mind az egyensúlyát, mind pedig a sebességét.

– Nagyon elgondolkodtál öreg harcos! – lépett oda John a férfihoz – örülök, hogy újra látlak! A fűtő széntől fekete kezét nyújtotta barátja felé, aki mosolyogva fogadta a köszöntését.

– Tudod, hogy engem nem zavar a szénpor. – kacagott George – Csak ne kelljen itt lent legyek sokáig. Tudod klausztrofóbiás vagyok!

– Hogy mi vagy barátom? Idelent az nagy baj?

– Nem szeretem, a zárt szűk helyeket. De ebben ti vagytok a profik! Jól vagy John? – váltott kicsit személyesebb hangnembe a férfi – utoljára akkor láttalak, amikor az Olympic visszatért a balesete után, amikor a cirkálóval ütközött. Te testközelből láttad a balesetet.

– Jól vagyok, szerencsére. Engem nem lehet eltántorítani a munkától. Te tudod a legjobban, hogy elpusztíthatatlan vagyok – kacagott a férfi – nem az Olympic volt az első hajó, amit baleset ért, amikor én vagyok a fenekében.

– Igen, erről már meséltél – hahotázott George is – mondtad, hogy korábban az Asturias ütközésénél is te fűtötted a kazánokat.

– Jajj, szegény pára! Igen. Az volt az első útja a kicsikének, erre nem balesetet szenved? Még éppen visszaért a kikötőbe, de ott láttam elsüllyedni.

– Aztán jött az Olympic.

– Na, az már nagyon meleg helyzet volt. Melegebb, mint itt lent a levegő! – kacagott fel John – de szerencsére azt is megúsztuk.

– Hát reméljük, most nem lesz baj! Nem vagy egy jó omen a hajóknak! – nevetett George.

– Az lehet. Viszont a munkám, az felbecsülhetetlen.

– Na, ezzel egyet tudok érteni. Most hogyan sikerült újra munkába állni? Azt hallottam a sztrájk miatt nagyon sok fűtőt elbocsátottak.

– El hát – komorodott el a férfi, aki nagyon szegény családból származott, tudta mekkora kincs a munkahely és a kemény munkáért járó fizetés – Nekem szerencsém volt. Meg hát engem ismernek már. Na nem a túlélésről, hanem, hogy ha én vagyok a hajón, akkor ott a munka is precízen működik. De kivételesen, most nem egyedül jöttem! Gyere csak ide Joseph – integetett egy fiatal fiúnak John – Gyere, bemutatlak egy nagyon régi barátomnak, akivel itt lent ugyan nem fogsz sokat találkozni, de odafönt, annál többet. – kacagott fel a férfi. A fiatal fiú homlokán gyöngyözött az izzadság. Annak ellenére, hogy a kazánok még nem működtek a hatalmas helyiségben, állt a levegő. Bár a vízszint alatt voltak, mégis mintha a hajó acélköpenyét sütötte volna a nap, szinte izzott a levegő a Titanic gyomrában. Mi lesz, majd ha néhány nap múlva beindítják a kazánokat – George inkább megpróbálta ezt a gondolatot elhessegetni a fejéből. Félt, hogy rosszul lesz.

– Emlékszel még Nelliere? – kérdezte John Georget, amikor a fiú megérkezett – tudod, az én egyik kis húgocskám. A tizenegy testvérem közül az egyik legszebb – sandított a férfi a mellette álló fiúra.

– Hogyne emlékeznék vágta rá George! Sokat meséltél róla.

– Na, ez a fiú itt Joseph. Joseph Dawson. A húgom, meg ha minden jól megy hamarosan Nellie Dawson lesz.

– ÓÓÓ hát gratulálok! – rázta meg a fiú kezét George – a legjobb családba kerültél! Igazán jólelkű és persze keményen dolgozó család ez, majd meglátod. Különösen John. Soha nem értettem, hogy két hajóbaleset után még hogy van merszed visszatérni ide a mélybe. Én itt lent úgy érzem magam, mint egér a csapdában.

– Az lehet! – hahotázott John – de ezzel nemcsak te vagy így. Hanem az urak is. Ide maximum egy-egy tiszt téved le, de az sem marad sokáig. Az itteni levegő árt a bőrüknek. Mi pedig jól elvagyunk itt egymás között. Nem zavar senki. A férfi elgondolkozott és valóban, ilyen szempontból nyugodt munka lehet a fűtők munkája. Mégsem vállalná egy percre sem. Meg is halna idelent.

– Aztán ne hajtsd túl a fiút! Nehogy a végén még meggondolja magát! – fogott újra kezet Johnnal a férfi – ha visszatértek Amerikából, majd megünnepeljük a lánykérést!

– Hát hogyne barátom! Alig várom! – tette hozzá John – azért hidd el, nekem is hiányzik a tengerparti levegő és persze a baráti beszélgetések. Néhány nap és újra itt leszünk! A beszélgetésüket a fiatal szénhordó fiú érkezése szakította félbe.

jekkelgabi.hu | Minden jog fenntartva 2022 | Általános Szerződési Feltételek

Scroll to Top

Köszönjük!

A termék a kosaradba került!

Hírlevél újdonságainkról!