Az utolsó vacsora

Paradicsomleves, marhasteak és eperfagylalt. Igazi ünnepi vacsora. George még soha életében nem evett ilyen drága ételt, de egyszer nagyon szerette volna megkóstolni ezeket. Most csak ült, nézte az előtte levő kis asztalon a tálcát.

– Jó étvágyat George! – tette le elé néhány perccel ezelőtt Angie, a kissé robusztus hölgyemény.

Geogre azonban most kivételesen nem nézett rá. Csak az ételre koncentrált. Szerette volna magába szívni az étel fenséges illatát.

„Jó étvágyat George!” – futott át az agyán. Hát az sajnos egyáltalán nincs neki, de ezt most akkor is meg fogja enni, hiszen egy óriási vágya teljesült. Ő maga soha nem engedhette volna meg, hogy ilyen ételt megfizessen. Szóval bármennyire is egy hatalmas gombóc van a torkában, akkor is meg kell ennie, az utolsó morzsáig. Annak ellenére, hogy tudta, hogy ez élete utolsó vacsorája. Hat óra múlva úgy, ahogy az étel a tányérjáról, úgy ő is el fog tűnni az élők sorából.

George lassan emelte fel a tálca szélén levő kanalat. Lassan merítette bele a levesbe. Szerette volna, ha az étel nem fogyna el soha. Szerette volna, hogy addig élhessen, míg a tányérján van akár csak egy apró morzsa is, de tudta, hogy ez nem így lesz. Néhány órája van hátra csupán, akár kiélvezi ezeket az órákat, akár összeomlik. Ő pedig az előbbit választotta. Reggelig evett.

Hajnalodott, amikor az utolsó falatot a szájához emelte a férfi. Boldog volt, hogy élete utolsó idejét nem töprengéssel töltötte. Úgyis arról szólt életének az elmúlt 30 éve. Most végre lezárhatja ezt a fejezetet és végre új életet kezdhet. Azt nem tudta hol és hogyan, de más lesz, abban biztos volt. Ismét nyílt a szobácska ajtaja. Angie lesett be az ajtórésen. Ő volt az egyetlen nő, akivel találkozott az elmúlt évtizedekben. Talán kicsit meg is szerette George. Biztonságot adott neki a nő jelenléte. Mindig tudta mire számíthat és mi következik a szabályoktól hemzsegő napja folyamán. Angie eddigi határozottsága és ellentmondást nem tűrő hangja azonban ma sehol nem volt. Rámosolygott Georgra és úgy kérdezett, mintha a férfinak lehetne választási lehetősége.

– Mehetünk?

George nem válaszolt, csak felemelkedett a székről. Még utoljára körbefordult a kis szobában, ahol csupán egyetlen éjszakát töltött. Azonban a gondolataiban az elmúlt 30 év alatt ezerszer járt már itt. Tudta, hogy egyszer eljön majd ez a nap, amikor meg kell ismernie a halála előtti utolsó állomást, ahonnan már csak a nagyon szerencséseknek van visszaút. Ő azonban nem tartozott közéjük, de tulajdonképpen nem is akart. Véget akart már vetni az egész játéknak, amibe belecsöppent csaknem ötven évvel ezelőtt, de már akkor sem kellett senkinek. Az anyja, miután megszülte valahol az egyik utcai sikátorban, magára hagyta. Csak a szerencsének köszönheti, hogy egy hajléktalan megtalálta és hívta a rendőrséget.

„Szerencse?” – gondolta magában, mikor elindult kifelé a szobából- „ mindenkinek jobb lett volna, ha ott akkor, nem találnak rám”.

Az ajtóból még visszanézett élete utolsó helyszínére és az üres tálcára. Majd ránézett Angie-re és elindult a folyosón, mely a halálba vitte.

A robusztus asszony némán követte. Most nem volt hangoskodás, nem osztogatott parancsokat, nem lökött rajta egyet, hogy menjen már gyorsabban. Tulajdonképpen ez az ő temetési menete, ahová a saját lábán lépked. Igaz, hogy itt nincsenek síró rokonok, nincs virág és koszorú sem. Csupán a folyosó végén lévő sejtelmes vasajtó, amiről már olyan sokat hallott a halálsoron azoktól, akik a csodával határos módon – vagy épp elnöki felmentéssel – visszatértek onnan. Az ajtó. Ami mögött ennek ellenére nem tudja, hogy mi várja. Bár sokat olvasott róla az interneten. Különösen az utóbbi hetekben, amikor már tudta, hogy nem kerülheti el a halálba vezető sétát. Az összes fellebbezését elutasították, esélye sem volt, hogy elkerülje a sorsát. Kezdetben ugyan még bízott abban, hogy életfogytiglanra enyhítik a büntetését, de az évek során rájött, hogy így is, úgy is a haláláig rácsok mögött marad. Akkor talán már jobb minél előbb lezárni ezt az értelmetlen életet. Félni ugyan nem félt. A haláltól semmiképpen. A módjától azonban igen. Érezte, hogy minél közelebb kerül az ajtóhoz, egyre inkább elhagyja az ereje. Eszébe jutottak az újságcikkek, amiket olvasott és a rabtársak elbeszélései – melyek valóságalapját nem ismerte, de most ez nem is volt fontos. Tudta, hogy a halála fájdalmas lesz, pokoli kínokat él majd át, anélkül, hogy azt bárki is észrevenné.

A folyosón lassú léptekkel haladt, a gondolatai azonban cikáztak. Szinte minden borzasztó történet az eszébe jutott, amiről meséltek neki az évek során. A halálsoron újra meg újra előtérbe került a kivégzés és a vele járó fájdalom témája. Azt sosem tudta megmondani, hogy az elítéltek miért beszélgettek erről, hiszen megnyugvást biztosan nem kaptak tőle. Egy- egy ilyen beszélgetés ugyanis sokszor felért egy kőkemény horrortörténettel. George annak ellenére, hogy soha nem csatlakozott a beszélgetőkhöz mégis hallotta a történeteket. Később pedig, ha tehette rákeresett az interneten. Most pedig az összes információ egyidejűleg kavargott a fejében. Tisztában volt vele, hogy a testébe kerülő nátrium- pentotál kómába ejti majd, de a hatása gyenge. A szer nagyon gyorsan kiürül az agyból, így nagy esélye van arra, hogy mire a második hatóanyagot befecskendezik, már az eszméleténél lesz. Azt azonban, hogy ezt jelezze, az akkor már testében levő pankurónium- bromid meggátolja. A szívén kívül minden izma lebénul, ő pedig hiába érez mindent, még az ujjait sem fogja tudni megmozdítani. A teste bénult lesz, az agya azonban már nem. Mire a szívét leállító kálium- klorid a szervezetébe jut olyan állapotba kerül, mint egy üldözött vad. Ki akar majd szakadni a testéből, de nem tud és ezt senki nem fogja észrevenni. Ő pedig kínok között, mégis mozdulatlanul megfullad. George gondolatai pedig a rövid, mégis véget nem érő folyosói útján újra meg újra visszatértek a borzalmas véghez.

– Ne féljen! Mindjárt vége!

Rántotta vissza a valóságba George-ot Angie hangja, aki kinyitotta előtte a nagy vasajtót. Vakító fény fogadta bentről. Tudta, hogy ha átlép majd az élet és a halál határán valószínűleg nem ilyen fény fogja várni. Eleget tett azért, hogy ne a fénybe jusson.

Angie most már belekarolt, érezte erőteljes szorítását a karján. Hálás volt a nőnek ezért. Nem tudta, hogy önszántából be tudott volna – e lépni a terembe. Lassan egy T- alakú ágyhoz kísérték. „ Ez az én keresztem” – gondolta George, amikor két börtönőr segítségével felfeküdt, hogy eltöltse élete utolsó perceit. Furcsa módon, ahogy vízszintesbe került, kicsit megnyugodott. Az őrök – talán orvosok, gondolta a férfi – lemeztelenítették a karját és lefertőtlenítették. George nem félt a tűtől, amíg nem került börtönbe szinte naponta állt vele baráti kapcsolatban. Heroinfüggő volt. „Talán, ha nincs a drog, akkor most nem kellene itt lennem” – futott át az agyán. Kár ezen már gondolkozni, itt van, és a múltat nem tudja megváltoztatni. Ennek ellenére, most, talán életében először nem bírta nézni, ahogyan a körülötte tüsténkedő férfiak a kezébe szúrják a tűt. George inkább elfordította a fejét. Ekkor vette észre, hogy a jobb oldalán hiányzik a szoba fala, azt egy hatalmas üveggel helyettesítették. Mögötte székek voltak, melyek szinte mindegyikén ült valaki. George meredten bámult rájuk, talán kicsit meghökkent, hogy ennyi év távlatából még ilyen sokan kíváncsiak a halálára. Az emberek őt nézték. A férfi érezte a felőlük sütő gyűlöletet, így inkább becsukta a szemét. Vakon is tudta, hogy kikkel nézett farkasszemet. Tudta, hiszen számtalanszor találkozott velük a bíróságon vagy épp a tanúk padján. „Ott, valahogy könnyebb volt rájuk nézni. „ – gondolta. Néhány perc után mégis meggondolta magát és kinyitotta a szemét. Most először a történtek óta szégyellte magát. A tárgyalásokon végig az igazáért kardoskodott, nem érdekelték a sorok között ülő összetört családok, csak az, hogy elmenekülhessen a börtön elől. Most azonban valamit megértett. Ránézett a pont vele szemben ülő fiatal nőre. 20 éves volt, amikor utoljára látta. Tudta, hiszen többször is végighallgatta a bíróságon. Most egy ötven körüli nő nézett vissza rá, aki legalább nyolcvannak nézett ki. Talpig feketében egy fekete zsebkendőt morzsolt a kezei között. George tudta, hogy a könnyek nem neki szólnak. A 3 éves kislányának, akinek ő vette el az életét. Az asszony mellett megtörten egy idősebb férfi ült, kezét az ölébe ejtve a lábát nézte. Arra sem méltatta George-ot, hogy ráemelje a tekintetét. A férfi mellett ülő fiatal 30 körüli lány azonban igen. Összehúzott szemei szinte villámokat szórtak George felé, akinek a tekintete megpihent a fiatal lányon. Nem tudta ugyanis kivel néz farkasszemet. Az üvegfalon túli emberek ismerősek voltak neki, még hosszú évtizedek távlatából is, de a fiatal lányt nem tudta honnan ismerheti George, de azonnal ráeszmélt, amikor a mellette ülő idős férfi megfogta a fiatal nő kezét.

George újra becsukta a szemét. Szerette volna kirekeszteni a világot, de nem tudta. Újra ott volt azon a szörnyű napon. A reggeli heroinadagja után tudta, hogy pénzt kell szereznie, mivel a következő napra már nem jutott a drogból. Az egyik jóhírű haverjától szerzett egy pisztolyt, majd az első útjába eső bankba ment. Gyerekként filmeken látta, hogyan kell bankot rabolni, a drogtól túlfűtöttem pedig az erőt is érezte magában, hogy megtegye. A bankba lépve azonnal a pénzt követelte, de az egyik szemfüles pénztáros megnyomta a riasztó gombját. George pedig pánikba esett és lövöldözni kezdett. Megölt két férfit, egy hároméves kislányt és súlyosan megsebesített egy kismamát. Csak később, már a bíróságon tudta meg, hogy az asszony meghalt a kórházban, az orvosok azonban a magzat életét meg tudták menteni. Most ez a fiatal nő ül vele szemben, akitől még születése előtt elvette az anyját.

George újra felnézett, kereste a fiatal nő tekintetét, de ő most már mellette ülő apja vállán zokogott. George szerette volna neki átadni az érzést, hogy mennyire sajnálja. Tudja, hogy nincs mentsége – hiszen a bíróság sem fogadta el – , de az egészről a drog tehet. Hiszen soha nem használt fegyvert. Valóban simlis életet élt. A drogért nem riasztotta el soha, hogy ellopjon egy-egy pénztárcát vagy nyakláncot. Fegyvert azonban sosem használt.

„Ott sem kellett volna” – sóhajtott George és érezte, hogy a tű beleszalad a karjába.

– Ha szeretne, akkor még mondhat valamit! – lépett oda hozzá egy börtönőr és a George feje felett lógó mikrofonra mutatott – Most beszélhet, ha akar!

George felnézett a mikrofonra, majd kifordult az üvegfal felé, ahol összetört embereket látott. Akiknek az életét ő tette tönkre.

– Sajnálom! – mondta nagyon halkan George. A torka kiszáradt, a benne lévő gombóc pedig sírásra ingerelte – Higgyék el, tudom, hogy ezt megérdemlem, de bocsássanak meg nekem!

George visszafordult az üvegfaltól és újra becsukta a szemét. Nem volt több ereje. Nem akarta, hogy az utolsó kép, amit az életből magával visz a halálba az a családtagok válasza legyen. Nem bírta volna elviselni, hogy nem fogadják el a bocsánatkérését. Az jobban fájt volna neki, mint az előtte álló percek.

A szobában levő őr intett a fejével, a falakon túlról pedig elindították az első adag mérget, melytől néhány perc után George már kómában volt. A férfi érezte, hogy a teste egyre könnyebbnek tűnik, majd aztán hirtelen több tonna súlyúnak érezte a tagjait. Nem tudott megmozdulni. Egyedül volt és félt. Próbált valami szép dologra gondolni, de semmit nem talált az életében, ami örömet okozott volna neki. Az egész élete egy félresiklott csalódás volt. „Bárcsak ne találtak volna meg a sikátorban” – gondolta, majd érezte, ahogyan lángolni kezdenek az erei. Bár mozdulni nem tudott, biztos volt benne, hogy ez már a második dózis. Őrült tempóban kezdett kutatni a gondolataiban, hogy találjon valami szépet, bármit, amitől élete utolsó pillanataiban jobban érezhetné magát. George előtt néhány másodperc alatt lepergett az élete, de nem volt benne semmi, ami igazán boldoggá tette volna. Az azonban feltűnt neki, hogy élete filmjében szinte sosem mosolygott. Valóban soha nem lett volna boldog? Egyetlen kósza percre sem?

George érezte, ahogyan a méreg tűzforró lávaként tódul végig az erein. A férfi nemcsak a főbb verőereket, hanem egészen a legapróbb hajszálereket is érezte a testében. Félt, hogy egyszerűen kiszakadnak a testéből. A fájdalom mellett mégis egy csodálatos kép tárult a szeme elé, aminek szinte még az illatát is érezte. George szeméből egy könnycsepp gördült le. Az egyetlen jelzés, amire a bénultság mellett még képes volt a teste. Ez azonban most nem a fájdalomnak szólt. George végre először az életében boldog lehetett. Rátalált az egyetlen olyan pillanatra az életében, ami boldogságot okozott. Mosolyogni akart, de az izmai nem engedelmeskedtek. A következő pillanatban pedig érezte, ahogyan a tüzes lávafolyam eléri a tüdejét és szinte felrobbantja azt. George minden egyes léghólyagot érzékelt a tüdejében, szinte hallotta ahogyan szétdurrannak. Ő pedig egy emlékbe, élete egyetlen szép emlékébe kapaszkodva lépett ki az életéből.

Paradicsomleves, marhasteak és eperfagylalt. Igazi ünnepi vacsora.