Mert hiszek abban, hogy a múlt nem csak tanít… hanem beszél.
A Titanic elfeledett hangjai vagy az Esély nélkül nem csupán könyvek – visszhangjai azoknak az életeknek, akiket a világ túl gyorsan elfelejtett.
Engem mindig is vonzott a valóság. A dokumentumok, az elfeledett naplórészletek, egy-egy újságcikk, amit poros archívumok mélyén találtam meg. Nem tudom félvállról venni a történelmet – mert ezek mögött valódi emberek állnak. Valódi sorsok. Valódi tragédiák.
A tanulmányaim és a televíziós munkám megtanított arra, hogyan keressek, hogyan kérdezzek – és ami még fontosabb: hogyan hallgassak. A történeteimben ezért olyan fontos a hitelesség.
A buszmegálló valóban ott volt. A ruha olyan színű volt. A ház lehet még ma is ott áll. Mert számomra ez nem fikció – ez küldetés.
Szeretem feltérképezni azt, amit más talán már elengedett. Mert hiszem: nem az a cél, hogy sajnáljunk – hanem hogy emlékezzünk.
És igen… néha az élet a legmegrázóbb író.
