A vasútállomás

1.

Fáradtan hajolt a kormányra a középkorú férfi. Évek óta vezette a buszt, amelyik most még üresen álldogált a vasútállomás épülete mellett. A férfi nagyot ásított, majd beindította a motort. Nem emelkedett fel a kormánykerékről, csupán egy pici gázt adott és lassan néhány métert előrébb gurult az épület mellett, majd szusszanva megállt a buszmegálló táblája előtt.
Az ajtót még nem nyitotta ki, annak ellenére, hogy az emberek már gyülekeztek. Volt még ideje, hiszen a fél 5 -ös vonat még nem érkezett meg. A férfi tudta, ha a vonat késik, akkor nem is fogja megvárni az utasokat. A menetidőt be kell tartani. Ez volt talán az első és legfontosabb dolog, amit a munkahelyén elmondtak neki.

Milyen régen volt az – tűnődött el a férfi – akkor még mosolyogva indult el minden reggel a szokásos útjain. Most már inkább fárasztó rutinná vált a dolog. Az emberek azonban mindig okoztak meglepetést.

Most is, ahogyan az ablakon kinézett, látta milyen érdekes emberek gyülekeztek már a megállóban. Voltak idősebbek, akik csapatba verődve beszélgettek. Némelyikük ismerős volt a férfinak, rendszeresen ezen a vonalon utaztak. A tábla mellett közvetlenül egy fiatalasszony ácsorgott, két kicsi gyerekkel, akik szemmel láthatólag élvezték a várakozást. Kavicsokat kerestek a megálló melletti füves területen. Ott volt az a furcsa nő is, halálsápadt arccal. Talán beteg lehet – töprengett el a buszsofőr – de az is lehet, hogy egyszerűen csak ideges. Bár ahogyan a mellette álló fiatal lányt elnézte, biztos, hogy nem lehetett egyszerű az élete. A lány talpig fekete ruhában a köveket rugdosta. Még nem lehetett húsz éves – bár a sofőr tudta, hogy a kort nem igazán tudja jól megsaccolni – de biztos volt abban, hogy a lány még kamasz. Egyszerűen látszott a flegma arckifejezésén, hogy épp a világ ellen harcol – beleértve az anyját is.

A sofőr tovább emelte a tekintetét az állomás épületén levő órára, melyen lassan csúsztak tovább a percek.

Már jönnie kéne – sóhajtott a férfi. nem szerette, ha a vonat késett. Fájt neki, ha az utasokat az állomáson kellett hagynia, még hosszú évek után is. Annak ellenére, hogy tudta, hogy hamarosan jön egy következő járat. Mégis a város elég messze volt gyalogosan, nem akart senkinek kellemetlenséget okozni. Úgy gondolta annyi még beleférhet, ha ráhúz egy- két percet.

Eltekerte a műszerfalon levő kart, amitől hangos nyikorgással kinyílt a busz ajtaja. Az emberek pedig felszálltak. Az öregek szinte egy emberként furakodtak fel a buszra, majd kórusban köszöntek a férfinak, aki mosolyogva biccentett feléjük.

Felszállt az anyuka is a két kisgyerekkel, akiknek annyira már nem tetszett a nap, hogy ott kellett hagyniuk az állomás melletti kavicslelőhelyet.

Faarccal és némán lépett a lépcsőre a fekete ruhás kamasz. Az anyja megbökte a hátát, amitől valamit mormogott az orra alatt, majd gyorsan a busz hátsó része felé indult. Mögötte levő anyja kicsit pironkodva szólt oda a sofőrnek, szinte elnézést kérve lánya viselkedése miatt.

A percek csak teltek, a buszt pedig megtöltötte a zsivaj. A sofőr a visszapillantó tükörben látta, hogy az öregek egymás mellett foglaltak helyet. Mintha egy csapat galamb csicsergett volna a morzsák felett az utcán. Ők is egymás szavába vágtak, mintha attól féltek volna, hogy a buszút előbb véget ér, minthogy elmesélték volna a legújabb pletykákat.

A sofőr most már idegesen nézte az épületen levő órát. Nem hitte el, hogy még mindig képes izgulni a vonat miatt, de mégis érezte, hogy izzad a tenyere. Ekkor a távolban végre meglátta a füstöt.

– Na végre! – mondta halkan a sofőr – hátha végre sikerül időben érkezni

A fák koronája felett elterülő hatalmas gőzfelhő jelezte a közeledő mozdony útját. Nem sokkal később pedig már a félreismerhetetlen susogás és fújtatás is hallatszott, ahogyan a több ezer tonnás szerelvény közeledett az állomáshoz.
Végre megszólalt az állomást jelző füttyszó is, amivel a vonat utasainak jelzik, hogy hamarosan megállnak.

A füttyszó azonban nem akart véget érni. Már már fájt tőle az ember füle, szinte dobhártyáig hatolt a dudaszó. Majd az a félelmetes csikorgás, ahogyan az acélszörnyet megpróbálják megfékezni a síneken.

– Mi a fene – kelt fel a székéből a buszsofőr – mi folyik ott? – kérdezte csak úgy magától, nem várt választ a kérdésére.

A buszon többen is felugrottak, de az állomás épülete eltakarta a közvetlenül előtte futó sínpárt, ahol éppen óriási szusszanással, de megállt a gőzmozdony. Annak ellenére, hogy vészfékeztek mégis túlfutott az állomáson is a szerelvény. A sínek mellett másodpercek alatt hatalmas tömeg alakult ki. Az épületből kiszaladtak a dolgozók, de a vonat utasai is leugráltak a hátsó kocsikból. Nem is érdekelte őket, hogy a busz rájuk vár, inkább a sínek mellett álltak. A sofőr nem tudta, mi történhetett, csak elsápadt emberek arcát látta a vasútállomás mellett.

A gondolataiból az idő rántotta vissza a jelenbe. Gyorsan az órára nézett és látta, hogy már most két perc késésben van, ezért gyorsan becsukta az ajtót. Úgy érezte, eleget várt, majd lassan kikanyarodott a megállóból.

Az ezüst színű busszal meg kellett forduljon, hogy visszakanyarodhasson a főútra. A manőver alatt pedig rálátott az állomás melletti sínpárra, ahol az emberek összegyűltek.
A mozdony fekete terelője előtt egy fekete kupacot látott. Bár már rutinosan tekerte a kormánykereket, most mégis annyira elbambult, hogy majdnem felfutott a busszal a padkára. Gyorsan korrigálta a fordulatot, de a szemét továbbra sem vette le az épület mellett zajló eseményekről.

A síneken fekvő halom még mozgott. A körülötte álló emberek hol közelebb, hol távolabb léptek tőle. Látszott rajtuk, hogy nem mernek a sínen fekvő alakhoz lépni, esetleg ártanának neki. A mozdony körül vér és hajcsomók hevertek. A peront pedig teljesen befröcskölte a vér. A sofőr tudta, hogy nem élhette túl a mozdony előtt levő alak, – aki egyre jobban kirajzolódott a szeme előtt, amikor elhaladt a busszal az épület előtt.

A sofőr még egy kicsit meg is emelkedett a székében, hogy jobban lássa a jelenetet, amikor meghűlt az ereiben a vér.
A szinte felismerhetetlen kupac felemelte a kezét, mintha felé nyúlt volna a túlvilágról,  vagy a határáról, ezt nem tudta pontosan a sofőr, csak érezte, ahogyan a jeges félelem végigkúszik a gerincén. Nem tudta levenni a szemét a nő kezéről. Mert nő feküdt a mozdony előtt, ezt most már látta. Talpig feketében.

– Jesszusom – sikított halkan a férfi és azonnal a visszapillantó tükrébe nézett.

Látta az utasait, akik szintén az ablakra tapadnak. Látta az öregeket, az asszonyt a két kicsi gyerekkel és látta a nőt is, de hol van a kamaszlány? Nem szállhatott le! Vagy mégis? Azt észre kellett volna vennie.

Hihetetlen pánik lett úrrá rajta, ösztönösen a gázpedálra lépett és kikanyarodott a főútra, ami a város felé vitte az utasokat. Percek óta hajthatott, szinte vakon vezetett. Gondolatai még mindig a vasútállomáson és a látottakon járt, amikor éles sikítást hallott a busz hátuljáról.

– Istenem a lányom! Álljon meg! Azonnal álljon meg és forduljon vissza!

A sofőr nem tudta megmondani mióta kiabálhatott az asszony, teljesen a gondolataiba mélyedt. Néhány másodperc múlva azonban már a nő mellette állt, hisztérikus állapotban volt.

– Azonnal álljon meg, a lányom ott maradt. Leszállt, mert a padon felejtett valamit, de maga elindult nélküle!
– Elnézést asszonyom – próbálta összeszedni magát a sofőr, de a lábát nem emelte le a gázpedálról. Így a busz fokozatosan távolodott az állomástól.
– Kérem – könyörgött most már sírva az asszony – forduljon vissza!
– Nem tehetem – hebegte a sofőr – tudja a menetrend és a menetidő kötelez.
– Akkor azonnal nyissa ki az ajtót! – sikította a nő.

A férfi teljesen összezavarodott. Rálépett a fékre, amitől a busz óriási zökkenéssel megállt. A busz többi utasa felszisszent, amikor előre estek az üléseken. A férfi bocsánatkérőn nézett bele a visszapillantó tükörbe, majd eltekerte a mellette levő kart, amitől a busz ajtaja hangos nyikorgással kinyílt. Az asszony sokkos állapotban leszaladt a lépcsőn, az utolsó fokról majdnem az út menti füves részre zuhant.

– Jól van? – kérdezte halkan a sofőr – Ne haragudjon, de nem vihetem vissza.
Ezt azonban az asszony már nem hallotta. Rohanni kezdett az ellenkező irányba. A férfi a busz oldalán levő visszapillantó tükörből nézte, ahogyan botladozik az út mellett, de nem sokkal később az alakja beleveszett a hirtelen leereszkedő ködbe. A sofőr észre sem vette, hogy a sötétedéssel hűvös fátyolszerű réteg süllyedt a környékre. Olyan érzést keltett, mintha valaki kinyitotta volna a hűtőház ajtaját. A férfi megborzongott, majd becsukta az ajtót és újra a gázpedálra lépett. Minél előbb el akart távolodni ettől a helytől.

2.

Jack boldogan autózott az államok között húzódó főúton. Havonta egyszer meg kellett tennie ezt az utat, amikor a központi irodába ment. Cégvezetőként dolgozott, de ennek ellenére neki is volt főnöke, akinek néha ugyan, de személyesen is jelentenie kellett. Jack a harmincas éveiben járt és imádott vezetni. Ezért is, ha tehette és volt rá ideje, akkor elkerülte az autópályákat. Nem várta otthon család, így ezeket a napokat valóban a szenvedélyének szentelhette. A főúton ugyan jóval hosszabb volt az út, de sokszor órákon keresztül nem találkozott más autóssal. Nyugodtan szemlélhette a tájat, mely folyamatosan változott mellette, ahogyan dél felé haladt. Kezdetben óriási erdőségek között vezetett az útja, majd egy idő után ritkulni kezdtek a fák és cserjések vették át a helyüket. Most, hogy lassan egy teljes napja úton volt már, csupán sziklák és a szinte aranysárgás homok vette körül.

– Nincs is ennél jobb dolog a világon! – mondta ki hangosan Jack – Sehol senki, ameddig a szem ellát, csak én és a természet.
Azzal letekerte az ablakot, mivel az idő is egyre melegebbé vált, bekapcsolta a rádiót, majd a kedvenc adójára tekerte a kis gombot. Rosszul ugyan, de még volt vétel. Bízott abban, hogy még néhány órán át fogni tud valamit a rádión, mivel szakadozottan ugyan, de épp az egyik kedvenc száma szólt a csatornán. Jack hangosan énekelni kezdett. Fahangja ellenére a semmi közepén bátran kieresztette azt. Hiszen a következő település is majdnem ötven mérföldre volt.

A hosszú órák csak úgy repültek miközben Jack komótos tempóban haladt. Száguldozni nem szeretett. Úgy gondolta, a vezetés minden egyes percét ki kell élvezni, azt pedig őrületes tempó mellett lehetetlen. Annak ellenére, hogy hosszú ideje csönd volt az autóban, a közelben nem volt már adótorony, így a rádió is csak zümmögött. Ezért a férfi kikapcsolta és csupán az autó halk morajlását hallgatta. A látóhatárnál már lefelé haladt a nap, lassan besötétedik. Jack úgy gondolta, nem áll meg éjszakára. Nem is nagyon tudna hol megszállni. Ezen az útszakaszon csupán elvétve akad egy- két település vagy kisváros, ahol talán még szálloda sincsen. Sok ház pedig üresen árválkodik az út mellett. A lakói már régen elköltöztek. Talán a jobb élet reményében egy nagyvárosba mentek.

– Hát ez meg mi a csoda? – hökkent meg hangosan a férfi.
Az előtte levő útszakasz kezdett láthatatlanná válni. Több száz méterrel előtte, mintha tejfölköd ereszkedne fokozatosan az útra. A férfi minden útja előtt tüzetesen elolvasta az időjárás előrejelzést, amiben napos időt ígértek. Bár tudta, hogy a sivatag kiszámíthatatlan, ilyet azonban még sosem tapasztalt korábban.
Szép lassan feljebb emelte a lábát a gázpedálról, úgy közelítette meg az útra boruló hófehér felhőt, ami egyre sűrűbbnek tűnt, ahogyan közeledett hozzá. Amint elérte a ködhatárt, szinte minimálisra csökkentette a sebességét. Nem szerette volna, ha egy róka, amit megzavart a különös időjárási jelenség a kocsija elé szalad. Talán a telefonja sem működik itt az Isten háta mögötti helyen. Segítséget se tudna hívni, ha lerobbanna.

Jack nagyon lassan haladt a tejfölködben. Érezte, hogy már szinte fáj a szeme annyira próbál koncentrálni, hogy az utat követni tudja. Amikor a semmiből egy szürke alak csapódott a motorháztetőre. A férfi szívverése felgyorsult. Ösztönösen a fékre lépett, az autó pedig csikorogva megállt. Jack kiszáradt torokkal meredt maga elé kifelé a szélvédőn. A köd szinte rátelepedett az üvegre is. Félt megmozdulni. Valamit elütött az biztos. Csak remélni tudja, hogy egy állat volt és nem egy….A gondolatait azonban félbeszakította a szürke alak, aki most már az anyósülés felöli ablaknál dörömbölt az üvegen.

– Kérem! – könyörgött az alak.
Jack azt sem tudta azonosítani az áthatolhatatlan ködben, hogy férfi vagy nő áll az autója mellett. Ekkor azonban az alak feltépte az ajtót. A férfi felugrott ijedtében, erre nem számított. Most már legalább látta, hogy egy kétségbeesett nő beszél hozzá.
– Kérem! – ismételte meg a nő – Segítsen nekem! Azonnal vigyen vissza a vasútállomásra! A buszon voltam, de a lányom leszállt és ott maradt. Egyedül van.
Az utolsó szavakat az asszony már szinte sikította. Jack – bár sosem vett fel stopposokat – látta, hogy a nő sokkos állapotban van. Ráadásul lelkiismeretfurdalása is volt amiatt, hogy a motorházán landolt, így nem utasította vissza. Bár nem is tudta volna, mert mire a férfi végiggondolta az elmúlt perceket, a nő már bent ült az autóban.
– Persze…azonnal – hebegte Jack – de nem tudom merre van az állomás. Igazán azt sem tudom hol vagyunk ebben a ködben.
– Nem baj – mondta kicsit nyugodtabban a nő – csak menjen az úton tovább. Nincs messze, majd szólok, hol kell lefordulni.
Csöndesen és a köd miatt továbbra is lassan haladtak tovább. Jack igyekezett követni az utat. Szíve szerint gyorsított volna, hogy minél előbb átessen ezen a kis kerülőn. Lopva az asszonyra nézett, aki épp a zsebkendőjével törölgette meg a szemét.
Különös – gondolta Jack – milyen régen nem látott már textil zsebkendőt. Ilyet használnak még az emberek? Nem lehet túl higiénikus..Viszont legalább nem vérzik. Mondjuk nem is mentem gyorsan – töprengett tovább – talán nem ütötte meg magát túlzottan.

– Hogy, hogy ott maradt az állomáson? – törte meg a kínos csendet Jack
A nő kérdőn nézett a férfira.
– Mármint a lánya? Hogy hogy ott maradt?
– Már bent állt a busz. Felszálltunk és a lányom azt mondta, ott maradt valamije a megállóban. Leszállt. A busz pedig elindult, de nem tudom mi történt, mert a sofőr oda sem figyelt rám. Pedig szinte azonnal szóltam. A síneket bámulta. Nagyon sok ember gyűlt a sínekhez. Nem tudom mi történhetett. Már eltávolodtunk az állomástól mire végre rám figyelt. Kértem, hogy vigyen vissza, de nem tette meg. Kinyitotta az ajtót és leszálltam. Aztán jött maga az autóval.
Jack nem igazán értette az asszony monológját, de ezt a sokk számlájára írta. A buszsofőr hozzáállása azonban feldühítette. Bár Jack nem volt egy kötözködő fajta, az igazságérzete azonban nagy volt.
– Nem vitte vissza? – kérdezte a férfi
– Nem! – mondta határozottan a nő – Sőt, úgy nézett rám, mintha még én tehetnék az egészről. Itt most forduljon be balra. Köszönöm. Látja, ott az épület. Csak álljon meg, én pedig kiszállok.
Jack óvatosan kanyarodott be az állomás elé, ahol még mindig nagyon sokan voltak. Közben mentőautók is érkezhettek. Legalábbis Jack ezt gyanította, mert a ködben csupán a szabályos időközönként felvillanó kék fényeket látta. Még kérdezni akart valamit a nőtől, de mikor odafordult hozzá, már csak a kocsiajtó csukódását hallotta. Az autó előtti reflektorfényben figyelte, ahogyan a nő botladozva szaladni kezd a tömeg irányába. Majd, amikor közel ér hozzá térdre esik. A férfi hátulról is látta, hogy a nő hisztérikus zokogásban tört ki.

Jack lassan megfordult a kocsival, távolodni kezdett az épülettől. Visszatérve a főútra azonban nem a végcélja felé kanyarodott, hanem abba az irányba, ahonnan a nőt hozta. Utol akarta érni a buszt. Úgy érezte, ennyivel tartozik a nőnek is, hogy egy kicsit elbeszélget a sofőrrel.

Lassan haladt a ködben – mintha soha nem akarna elfogyni, gondolta a férfi. Úgy gondolta, hogy a busz sem mehet túl gyorsan, így egy picit rálépett a gázra, hogy a jármű előnyét lecsökkentse. Nem is ment csupán néhány percet, amikor az úton előtte két piros lámpa fénye kezdett kirajzolódni. Jack gázt adott. Bár figyelte az utat – nem akart egy este alatt két embert is elütni – de igyekezett megelőzni a buszt. Majd, amikor elsuhant mellette fékezett és befordult a nagyobb jármű elé. Az idegessége végleg elmúlt, eszébe sem jutott, hogy a buszsofőr nem áll meg és esetleg belerohan a kocsijába.
Nem így történt. A busz hangosan szusszant, és megállt. Jack kipattant a kocsiból és az első ajtóhoz lépett. Bekopogott rajta, jelezve, hogy a sofőr nyissa ki az ajtót.

Jack látta, hogy bent a sofőr a mellette lévő karhoz nyúlt. Az ajtó pedig hangos nyikorgással kinyílt. A férfi fellépett az első lépcsőre, úgy gondolta ezzel megakadályozza, hogy az orra előtt visszacsukódjon az ajtó mielőtt még válaszokat kapott volna.
– Ugye tudja, hogy ez így nem éppen szabályos? – előzte meg a kérdését a sofőr – Vagy inkább tisztességes?
Jack elmélázott egy pillanatra. Egy gondolat suhant át az agyán. Hogy lehet, hogy a busz belsejében is érzékeli a kinti ködöt? Elhessegette a gondolatot.
– Hát, a tisztességről ön is tudna mesélni nem igaz? – kérdezett vissza Jack
A sofőr meghökkent. Nem értette a férfi támadását, kérdőn nézett vissza rá.
– Az asszony – próbálta emlékeztetni Jack a sofőrt – akit nem olyan régen letett. Miért nem vitte vissza az állomásra? Nem látta, hogy milyen állapotban van?
Jack látta, hogy a férfi kezdi kínosan érezni magát, ezért kicsit enyhített a hozzáállásán. Nem vallott rá, hogy számon kérjen bárkit is.
– Uram, a menetrend – mondta halkan a sofőr – Be kell tartanom, és a többi utast is figyelembe kell vennem
Jack újra hátranézett a buszban, amit már szinte teljesen betöltött a sűrű köd. Bármennyire is meresztette a szemét, de utast nem látott a járaton. Talán csak eltűnnek a ködben. Bár a hangjukat sem hallja.
–A nő is egy utas volt! – akadékoskodott – és gondolom nem minden nap történik ilyen dolog.
A sofőr hatalmasat sóhajtott, majd még mindig ültében kifelé fordult Jack felé.
– Dehogyisnem! – mondta halkan – Az asszony minden egyes nap felszáll erre a buszra, és minden alkalommal előrejön, hogy a lánya ott maradt az állomáson. Nagyon sajnálom szegényt, de nem tehetek semmit.

Jack arca a csodálkozástól megnyúlt. Ezt látta a sofőr, mert egy pici mosoly jelent meg a szája szegletében.
– A lánya meghalt. Elgázolta a vonat. Az sosem derült ki, hogy szándékosan ugrott a mozdony elé vagy véletlenül gázolta halálra, de bárhogy is, nagyon sokat szenvedhetett. Nem halt meg azonnal. A mozdony annak ellenére, hogy szinte e derekánál kettévágta, még élt. Az orvosok szerint azért, mert a vonat kereke pont úgy állt meg a testén, hogy a hatalmas súly elzárta a szétvágott artériákat. Szegénynek esélye sem volt. A mentők és az emberek is csak beszéltek hozzá, próbálták megnyugtatni addig, míg meg nem halt.
Jacket most már a rosszullét környékezte.
– Éppen ezért – nyögte ki halkan – akkor miért nem vitte vissza azt a szerencsétlen asszonyt.
– Higgye el fiatalember. Aznap visszavittem. Ott álltam mellette és fogtam a kezét. Próbáltam megnyugtatni, amennyire csak lehetett. Ami persze nem sikerült, hiszen a lányát veszítette el. Tudja, nekem is van egy lányom. Mellette maradtam, míg az orvosok el nem vitték őt is a kórházba. Sokkot kapott.

Jack nehezen dolgozta fel a hallottakat. Már bocsánatot akart kérni a sofőrtől, hogy annyira durván kezdődött a beszélgetésük, amikor megakadt a sofőr egy mondatán.
– Mi az, hogy aznap visszavitte? – kérdezte hirtelen a férfi – Hiszen most voltam az állomáson. Tömeg volt, és a mentők…Mégis mikor történt ez?
A sofőr gondolkozott egy kicsit, majd mélyen Jack szemébe nézett. A férfi kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Hát, fiatalember az már nagyon régen volt. Legalább 150 éve történt, de most már mennem kéne, mert tudja a menetidő, azt be kell tartani.
Jack hátra hőkölt. Hideg veríték futott végig a gerincén. Újra benézett a buszba, de a ködön kívül még mindig nem látott rajta senkit. Lassan hátrálni kezdett, közben a buszsofőr a kar felé nyúlt, amitől Jack háta mögött nyikorogva kinyílt az ajtó. Ez a nyikorgás azonban már félelmetes volt. Mintha a síron túlról jött volna a hangja.

Majdnem leesett a lépcsőn, amikor az útra lépett. Jack érezte, hogy remegnek a lábai. Csak állt az út mellett, miközben a busz ajtaja becsukódott, majd megindult. Néhány másodperc múlva pedig eltűnt a ködben, mintha sosem lett volna ott.
Jack apró lépésekkel, kótyagos fejjel lépett a kocsijához. Beült, majd beindította a motort. Szinte lépésben haladt a főúton, újra az állomás felé. A szélvédőn át látta, ahogyan a köd kezd feloszlani és átveszi a helyét a csillagos esti égbolt. Nem sokkal később ért a vasútállomáshoz. Az épület kopár volt és magányos. A teteje beomlott, az ajtaját halkan csapkodta a szél. Az állomást jelző tábla már régen leszakadt, a feliratot sem lehetett már elolvasni rajta. Teljesen felemésztette a rozsda.

Jack megállt az autóval az omladozó épület előtt. Csak ült, a kormányra roskadt és bámult ki a szélvédőn át. A ködnek már nyoma sem volt. Csupán egy régen elfeledett épület állt Jack előtt, aminek a történetére talán már senki nem emlékszik.

Hírlevél

Fill out the form below, and we will be in touch shortly.
Iratkozz fel hírlevelünkre!


Köszönjük!

A termék a kosaradba került!

Hírlevél újdonságainkról!