William némán lépett ki a kertbe. A tájat vastag hótakaró borította be. Bár a természet békésen aludt, a szomszédban lakó kisgyerekek boldogan játszottak a hóban. Vidám kacagásuk messzire hallatszott. William megállt házának ajtaja előtt és egy percig nézte a kicsiket, ahogyan apró kesztyűs kezeikkel próbálnak egyre nagyobb hólabdát görgetni a talajon.
– Gyertek, hoztam nektek egy kis hozzávalót – lépett ki nagykabátban Adel a szomszédasszony a házból, azzal az egyik hatalmas hókupacra tette a piros lábost és a sárgarépát.
– Jajj, de jó anya! – kiáltotta az egyik gyerek – Így lesz igazi a hóemberünk.
– Jó reggelt William! – integetett a férfi felé Adel – Az utolsó munkanap?
A férfit az asszony köszöntése zökkentette ki a gondolataiból. Kedvtelenül felemelte a kezét, hogy viszonozza a nő üdvözlését, majd megpróbált egy apró mosolyt csalni az arcára, de érezte, hogy nem igazán sikerült.
– Igen! – válaszolta halkan – Még a mai nap, látom a gyerekeknek már szünet van.
– Ne is mondd! – nevetett Adel – Alig bírok már velük, de szerencsére Daniel ma korán hazajön. Így karácsony előtt elviselhetetlen ördögök lesznek.
William újra egy mosolyt erőltetett magára, majd lassan elindult az utcán parkoló autója felé.
– Üdvözlöm Danielt – fordult vissza a nőhöz, aki épp az egyik gyerekétől próbált egy éles botot elvenni –Kellemes Ünnepeket!
– Neked is William!
A férfi azzal kinyitotta a kocsija ajtaját és beült. Egy darabig azonban még nem indította el a motort. Annak ellenére, hogy rettenetesen hideg volt az autóban, úgy érezte, erre a szenvedésre van szüksége a testének most pont. A lelke ugyanis már évek óta szenvedett.
A férfi visszanézett még a szaladgáló gyerekekre. Adel folyamatosan a faágakat szedegette ki a rohanó apróságok kezeiből, amit a hóember karjainak szántak. Az asszony azonban félt, nehogy megsértsék magukat az éles ágakkal. Néhány éve még ő is szaladgált a gyerekei után, akkor még minden más volt.
William tíz évvel ezelőtt vette el középiskolai szerelmét. Akkor még úgy gondolta, hogy a kapcsolatuk egy életre szól. Nem sokkal később pedig megszületett a kislánya, két évvel később pedig a kis David is. William – annak ellenére, hogy mindkét gyerekét imádta – valahol mégis a kisfiúhoz húzta a szíve. Ő volt az ő kis mestere, Davidnek pedig ő volt a példakép. De mégis milyen példakép?
Minden akkor romlott el, amikor William új munkahelyre került. Vezető pozícióba. Igaz, hogy több pénzzel is járt az előléptetés. A munkához pedig nem mellesleg egy titkárnő is dukált. William főnöke pedig, hogy könnyebben megszokja az új közeget, rendszeresen csapatépítő programokat szervezett. Kezdetben csupán estékre maradt ki otthonról. Gyakran részegen ért haza, és nem foglalkozott az otthoniakkal. Hónapokkal később pedig már reggel sem ment haza, inkább a titkárnőjénél aludt. William úgy érezte, hogy a fiatal nő megérti. Hiába mondták neki a barátai, hogy rossz vége lesz a kicsapongásának, hiszen otthon egy gyönyörű feleség és két szerető gyerek várja. A titkárnője pedig csupán be akarja biztosítani a helyét és a pozícióját. William azonban nem hitt a barátainak, akik hamarosan elmaradoztak mellőle és inkább új társaság után néztek. A férfi pedig kezdett egyedül maradni, de csak akkor vette észre, hogy mekkora a baj, amikor egyik reggel egy átmulatott éjszaka után a feleségét bőröndök között találta az előszobában.
– Elköltözünk! – mondta ridegen – A költöztető egy órán belül itt lesz. Mindent összepakoltam. A válási papírokat hamarosan megkapod.
Azzal kiviharzott a két gyerekkel a házból a már utcán veszteglő taxi felé. Williamnek felocsúdni sem volt ideje és már csupán egy üres házban álldogált. Napokkal később tudta meg, hogy a családja – a volt családja – az ország legtávolabbi pontjára költözött, ahová jóindulattal is hosszú órákig tartó repülőút árán juthatna el. A gyerekeiről pedig semmi hírt nem hallott.
William összeomlott. Hetekig csak ivott. Próbálta feldolgozni a hiányt, de rájött, hogy az élete már nem ér semmit. Feláldozott mindent, egy fiatal nőért, aki természetesen az első adandó alkalommal már William főnökét kísérgette az egyik partin. A férfi próbálta felvenni a kapcsolatot volt feleségével, de egy idő után a telefonja egy sípszóval jelezte, hogy nem kívánatos személy a nő számára. Ráadásul később a bíróság is a nőnek ítélte a gyerekeket. Láthatás nélkül. Arra hivatkoztak, hogy William nem megbízható, alkoholista. A gyerekek pedig még kicsik ahhoz, hogy egyedül vigyázzon rájuk a férfi. A férfi, aki történetesen a saját apjuk – őrjöngött William a hivatalos levelet szorongatva a kezében.
Hónapokkal később aztán megtudta, hogy a felesége újra férjhez ment. A gyerekeinek új apukájuk lett. Hiába próbálta újra és újra megbeszélni a dolgot a volt feleségével. A nő hajthatatlan volt. Így teltek el az évek. Újra és újra beköszöntött a tavasz, majd elmúlt a nyár és az ősz is. Ismét hatalmas hó fedte be a dombokat. Megint elérkezett az év talán legfájóbb napja. A Szenteste.
William fájó gondolatokkal indította be a kocsi motorját, majd munkába ment, ahol már semmi nem volt olyan, mint korábban. Az emberekkel nem szívesen beszélgetett, inkább csak az irodájában ült egyedül. Nem is igazán szeretett bent lenni. Néhány óra után most is felvette a kabátját, majd ugyanolyan jellegtelenül, ahogyan érkezett hazaindult. A házához közeli sarki boltban még megállt és vett magának a másnapi ünnepre néhány üvegnyi alkoholt. Talán az majd elfeledteti vele a magányt.
December 24-én William csak délután kelt fel. Az előző este sikerült néhány üveg fenekére néznie. Igazán nem is volt kiért felkelnie korábban. A szomszéd házból átszűrődő karácsonyi zene újra mély sebeket szakított fel a férfiban. Adel két kisgyereke ismét a kertben hancúrozott. A szülők biztosan a karácsonyfát díszítik – gondolta William. Estére azonban minden elcsendesült. Csupán a házak ablakain szűrődtek át a karácsonyi fények, melyek csendben takarták be a hófödte tájat.
William a konyhaasztalnál ült. Előtte a tegnap már jócskán elhasznált, de még mindig mosatlan pohara állt. A férfi újratöltötte, majd némán hallgatta a szomszédjából átszűrődő meghitt hangulat neszeit. A korábbi években William is állított karácsonyfát. Szépen becsomagolva a fa alá tette a gyerekeinek vásárolt játékokat. Minden évben abban bízott, hogy talán meglátogatják. Ez azonban soha nem történt meg. Hiába könyörgött volt felesége hangpostájára, sosem kapott választ. Annyira szerette volna eltörölni a múltat vagy egyszerűen csak újraélni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ezerszer is végigpörgette a fejében azokat a bizonyos hibás hónapokat és úgy érezte megbűnhődött már a történtekért. Túl sok fájdalom ez azért, amit tett.
William lassan húzta ki a kisasztal fiókját, melyben a pisztolya lapult. Lehúzta még az előtte álló pohárban levő szeszt, ami marta a torkát. Most mégis jól esett a fájdalom. A pisztolyt feltette az asztal lapjára a becsomagolt ajándékok mellé. Azt az idén sem felejtette el, mégis a lelke mélyén tudta, hogy sohasem fogják kibontani őket. William szemében egy könnycsepp jelent meg, ahogyan a halántékához emelte a fegyvert.
A szomszédos házban a két kisgyerek sikoltozva bontogatta a fa alatt talált ajándékokat, amikor halk durranás hallatszott a távolból.
– Hallod anya! – kiáltott a kislány – valahol tűzijáték van!
