2018. október 19. – Amritsar, India.
A hindu Dussehra fesztiválon több százan ünnepeltek. Családok, gyerekek, fiatalok. A tűzijátékra vártak. A legjobb kilátásért sokan a vasúti sínekre telepedtek – ez Indiában nem szokatlan. Amikor Ravana démonkirály bábját meggyújtották, a fénye megvilágította a síneken ülő kisgyerekeket.
Majd jött a robaj.
De nem a tűzijátéké.
Egy vonat.
És pár másodperc múlva egy másik.
Az első vonat gyorsan, szinte hangtalanul közeledett. A tűzijáték hangja, az emberek ujjongása elnyomta a mozdony figyelmeztetését. Akik felugrottak, a párhuzamosan futó sínekre menekültek – pont egy szemből érkező személyvonat elé.
59 halott. 150 sérült. Kisgyerekek, anyák, testvérek. Egyetlen pillanat elég volt.
Ez a tragédia ihlette meg a Halálvonat című novellámat az Esély nélkül könyvben. A munkám során rengeteg indiai vonatbalesetet láttam – de ez… valahogy a lelkembe égett. Nemcsak azért, mert ennyire brutális, hanem mert még ma sincs felelőse. A vasút, a fesztiválszervezők, a hatóságok egymásra mutogatnak.
Az írói munkám során történetek után kutatok, nem csak sztorikat mesélek. Valós tragédiák, valódi emberek. Nem a hírportálok címei, hanem a csend, a sikolyok, a fény utáni vágy.
Ez a történet is kutatáson, túlélők beszámolóin, indiai riportokon és hivatalos jelentéseken alapszik. A híradós riporteri munkám során dolgoztam ezzel a tragédiával, és szinte percek alatt fogalmazódott meg bennem a történet.
Ha azt hiszed, a valóság nem írja felül a fikciót, akkor valószínűleg még nem olvastad az Esély nélkül könyvet…
Történelmi regények. Valódi sorsok. Nem elfelejtve, hanem elmesélve.
